Isten utálja a válást.

Gyűlöli, mert mindig hűtlenséggel jár a házasság ünnepélyes szövetségéhez, amelyet két partner kötött előtte, és mert káros következményekkel jár ezekre a partnerekre és gyermekeikre nézve (Mal 2:14-16). A Szentírásban a válás csak az ember bűne miatt megengedett. Mivel a válás csak az ember bűnének engedménye, és nem része Isten eredeti tervének a házasságra vonatkozóan, minden hívőnek Istenhez hasonlóan gyűlölnie kell a válást, és csak akkor kell azt követnie, ha nincs más megoldás. Isten segítségével egy házasság túlélheti a legsúlyosabb bűnöket is.

A Máté 19:3-9-ben Krisztus világosan tanítja, hogy a válás az ember bűnéhez való alkalmazkodás, amely sérti Isten eredeti szándékát a házassági kötelék bensőséges egységére és állandóságára vonatkozóan (1Mózes 2:24). Azt tanította, hogy Isten törvénye csak a „szív keménysége” miatt engedi meg a válást (Mt 19:8). A törvényes válás engedmény volt a hűséges partner számára a bűnös partner szexuális bűne vagy elhagyása miatt, így a hűséges partner többé nem kötődött a házassághoz (Mt 5:32; 19:9; 1Kor 7:12-15). Bár Jézus azt mondta, hogy a válás bizonyos helyzetekben megengedett, nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a beszédében elsősorban azt akarta helyreigazítani a zsidók azon elképzelését, hogy „bármilyen okból” elválhatnak egymástól (Mt 19:3), és megmutatni nekik, milyen súlyos dolog a bűnös válás követése. Ezért a hívőnek soha nem szabad a válást fontolóra vennie, kivéve különleges körülmények között (lásd a következő szakaszt), és még ilyen körülmények között is csak vonakodva szabad azt megtenni, mert nincs más lehetőség.

A válás indokai

A válás egyetlen újszövetségi indoka a szexuális bűn vagy a hitetlen általi elhagyás. Az elsőt Jézus a görög porneia szó használatában találjuk (Mt 5:32; 19:9). Ez egy általános kifejezés, amely magában foglalja az olyan szexuális bűnöket, mint a házasságtörés, a homoszexualitás, a bestialitás és a vérfertőzés. Amikor az egyik partner szexuális bűnnel megsérti a házasság egységét és intimitását - és elhagyja szövetségi kötelezettségét -, a hűséges partner rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Miután minden eszközt kimerítettek annak érdekében, hogy a vétkes partnert megtérésre bírják, a Biblia megengedi a hűséges partner számára a válás általi feloldozást (Mt 5:32; 1Kor 7:15).
A válás engedélyezésének második oka az az eset, amikor a hitetlen társ nem kíván együtt élni hívő házastársával (1Kor 7:12-15). Mivel „Isten békességre hívott el minket” (15. v.), a válás megengedett, és ilyen helyzetekben előnyösebb is lehet. Ha egy hitetlen ember el akarja hagyni a házasságot, az, hogy megpróbáljuk őt a házasságban tartani, csak még nagyobb feszültséget és konfliktust okozhat. Továbbá, ha a hitetlen végleg elhagyja a házastársi kapcsolatot, de nem hajlandó beadni a válókeresetet, talán életmódja, felelőtlensége miatt, vagy azért, hogy elkerülje a pénzbeli kötelezettségeket, akkor a hívő lehetetlen helyzetbe kerül, mivel jogi és erkölcsi kötelezettségei vannak, amelyeket nem tud teljesíteni. Mivel „a testvér ilyenkor nincs rabságban” (1Kor 7:15), és ezért már nem köteles a házasságban maradni, a hívő beadhatja a válókeresetet anélkül, hogy Isten nemtetszésétől kellene tartania.

Az újraházasodás lehetősége

Az újraházasodás csak akkor megengedett a hűséges partner számára, ha a válás bibliai alapon történt. Valójában a bibliai válás célja, hogy világossá tegye, hogy a hűséges partner szabadon újraházasodhat, de csak az Úrban (Róm 7:1-3; 1Kor 7:39). Azok, akik bármilyen más okból elválnak, vétkeztek Isten és a házastársuk ellen, és számukra az, hogy mással házasodnak, „házasságtörés” (Márk 10:11-12). Ezért mondja Pál, hogy a hívő nő, aki bűnös módon elválik, „maradjon hajadon, vagy pedig béküljön ki a férjével” (1Kor 7:10-11). Ha a nő megbánja a bibliaellenes válás bűnét, akkor a bűnbánat igazi gyümölcse az lenne, hogy kibékülést keres a volt férjével (Máté 5:23-24). Ugyanez igaz arra a férfira is, aki bibliaellenesen válik el (1Kor 7:11). Az ilyen ember csak akkor házasodhatna újra mással, ha a korábbi házastárs újra férjhez megy, hitetlennek bizonyul, vagy meghal, és ezekben az esetekben a megbékélés már nem lehetséges.
A Biblia figyelmeztető szavakat is ad mindazoknak, akik egy elvált emberrel való házasságot fontolgatnak. Ha a válás nem bibliai alapon történt, és még mindig fennáll a kibékülés felelőssége, akkor az, aki feleségül veszi az elváltat, házasságtörőnek minősül (Márk 10:12).

Az egyház szerepe

Azok a hívők, akik nem bibliai alapon követik a válást, egyházfegyelem alá tartoznak, mert nyíltan elutasítják Isten Igéjét. Aki nem biblikus válást szerez, és újraházasodik, az házasságtörésben bűnös, mivel Isten nem engedélyezte az eredeti válást (Máté 5:32; Márk 10:11-12). Ez a személy a Máté 18:15-17-ben leírt egyházfegyelmi lépéseknek van alávetve. Ha egy magát kereszténynek valló személy megszegi a házassági szövetséget, és nem hajlandó megbánni az egyházfegyelmi eljárás során, a Szentírás azt az utasítást adja, hogy az illetőt ki kell zárni az egyházból, és hitetlennek kell tekinteni (17. v.). Ha a fegyelmezés eredményeként az engedetlen házastársat ilyen módon „kitaszítottá” vagy hitetlenné minősítik át, a hűséges házastárs szabadon elválhat a válásra vonatkozó rendelkezés szerint, ahogyan az 1Korinthus 7:15 szerint a hitetlen távozó házastárs esetében is történik. Az ilyen válás előtt azonban ésszerű időt kell hagyni arra a lehetőségre, hogy a hűtlen házastárs a fegyelmezés miatt visszatérjen.
A helyi gyülekezet vezetőségének segítenie kell az elvált egyedülálló hívőknek is abban, hogy biblikusan megértsék helyzetüket, különösen olyan esetekben, amikor a bibliai tanítás megfelelő alkalmazása nem tűnik egyértelműnek. Például a gyülekezet vezetőségének időnként el kell döntenie, hogy az egyik vagy mindkét volt partner jogosan tekinthető-e „hívőnek” a múltbeli válásuk idején, mert ez befolyásolja a bibliai elvek alkalmazását a jelenlegi helyzetükre (1Kor 7:17-24). Továbbá, mivel az emberek gyakran átkerülnek más gyülekezetekbe vagy más gyülekezetekből, és sok ilyen gyülekezet nem gyakorol gyülekezeti fegyelmet, szükségessé válhat, hogy a vezetőség eldöntse, hogy a tag elhidegült vagy volt házastársa jelenleg kereszténynek tekinthető-e, vagy hitetlennek kell-e tekinteni a folyamatos engedetlenség miatt. Ez bizonyos esetekben ismét a bibliai elvek alkalmazását befolyásolná (1Kor 7:15; 2Kor 6:14).

A megtérés előtti válás

Az 1Korinthus 7:20-27 szerint az üdvösségben nincs semmi olyan, ami egy bizonyos társadalmi vagy családi állapotot követelne meg. Pál apostol ezért arra utasítja a hívőket, hogy ismerjék el, hogy Isten gondviseléssel engedi meg azokat a körülményeket, amelyekben Krisztushoz való csatlakozásukkor találják magukat. Ha elhívást kaptak, amíg házasok voltak, akkor nem kell válást kérniük (még akkor sem, ha a válás bibliai alapon megengedett). Ha elhívást kaptak, miközben elváltak, és nem tudnak kibékülni korábbi házastársukkal, mert az hitetlen vagy újraházasodott, akkor szabadon megmaradhatnak egyedülállónak, vagy újraházasodhatnak egy másik hívővel (1Kor 7:39; 2Kor 6:14).

Bűnbánat és megbocsátás

Azokban az esetekben, amikor a válás nem bibliai alapon történt, és a bűnös partner később megbánja bűneit, Isten kegyelme a bűnbánat pillanatában érvényesül. Az igazi bűnbánat jele az 1Korinthus 7:10-11 megvalósításának vágya, ami magában foglalja a hajlandóságot a volt házastárssal való megbékélésre, ha ez lehetséges. Ha azonban a megbékélés nem lehetséges, mert a volt házastárs hitetlen vagy újraházasodott, akkor a megbocsátott hívő a gyülekezet vezetőségének gondos útmutatása és tanácsa mellett egy másik kapcsolatot folytathat.
Azokban az esetekben, amikor egy hívő nem bibliai alapon kapott válást, és újraházasodott, mindaddig bűnös a házasságtörés bűnében, amíg ezt a bűnt meg nem vallja (Márk 10:11-12). Isten ezt a bűnt azonnal megbocsátja, ha bűnbánatra kerül sor, és a Szentírás semmi másra nem utal. Ettől kezdve a hívőnek folytatnia kell a jelenlegi házasságát.

„Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret, és hálákat adván, megtöré, és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” (Máté 26,26)

Ó, mily mélységes csoda ez! A világ bölcsei nem értik, a filozófusok megütköznek rajta, a gőgös értelem pedig képtelen megragadni. De a hívő szív alázattal borul le e szent titok előtt, és örömmel mondja: „Ámen, Uram Jézus! Úgy van, amint mondod!”

E napon, nagycsütörtökön, emlékezünk arra az estére, amikor a mi Urunk, az Isten Báránya, az Ő szenvedése előtt, szeretetének legmélyebb zálogát adta övéinek: önmagát, kenyérben és borban. Nem csak jelképet, nem csak emléket, hanem valóságot – testét és vérét a bűnök bocsánatára.

A szövetség vére

„Ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26,28)

Íme, itt teljesedik be az, amit az Úr Mózes által előre hirdetett: „Ez a szövetség vére, amelyet az Úr veletek kötött.” (2Móz 24,8) De nem többé bikák és bakok vére – hanem az Isten Fia vére, aki örök szövetséget szerzett azoknak, akik hisznek Őbenne.

Ó, te ember, ne vedd ezt könnyen! Mert a kereszten kiontott vér nem játék, nem hasonlat, hanem megváltásod ára. Ez a vér békít ki téged Istennel. Ez a vér mossa le bűneidet. Ez a vér nyit utat az Atya trónjához. Ez a vér az örök élet záloga.

Nem emberi szó, hanem Krisztus szava

Lutherrel együtt kiáltom: ha az Úr Jézus mondja, hogy „Ez az én testem”, akkor ez az Ő teste – nem úgy, ahogy az emberi ész gondolja, hanem ahogy az Ő isteni szava munkálja. Mert ahol Isten igéje van, ott van az igazság. Nem ember változtatja a kenyeret testté, hanem Isten szava teszi azzá.

Az Úr asztala nem azoknak való, akik magukat méltónak tartják, hanem azoknak, akik éheznek és szomjaznak az igazságra. Akik sírnak bűneik miatt, és kegyelmet keresnek. Akik hiszik, hogy az Úr ígérete igaz, és az Ő szava nem hazudik.

A jövő reménysége

„Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában.” (Máté 26,29)

Nemcsak múlt és jelen van itt, hanem jövő is. A szent vacsora nem csupán emlékezés és jelenlét, hanem ígéret is: eljön a nap, amikor a Bárány menyegzőjén, az örök lakomán, együtt ülhetünk vele az asztalnál. Ott nem lesz többé halál, bűn, fájdalom, sem könny. Ott a pohár örömre telik meg, és a kenyér örök életet ad.

Most pedig, míg e világ tart, énekeljük a dicséretet, mint a tanítványok az Olajfák hegyére menvén. Mert bár az éjszaka közelít, a hajnal már felragyogott a kereszten.

Soli Deo Gloria!

A Házasság Hete és az isteni szövetség szépsége

Minden év februárjában a Házasság Hete alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk a házasság jelentőségéről, szerepéről és isteni rendeltetéséről. Keresztényként különösen fontos számunkra, hogy ne csupán társadalmi vagy érzelmi szempontból vizsgáljuk a házasságot, hanem Isten kijelentése alapján értsük meg annak valódi értelmét és célját. A biblikus házasság nem csupán egy szerződés két ember között, hanem egy szent szövetség, amely Isten tervének része.

Isten terve a házasságról
A házasság intézménye nem emberi találmány, hanem Isten ajándéka. A Teremtés könyvében olvassuk: „Nem jó az embernek egyedül lenni; alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz 2,18) Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, és házasságra hívta őket, hogy egységben éljenek, kiegészítsék egymást, és együtt dicsőítsék Őt. A bibliai házasság tehát nem csupán egy romantikus kapcsolat, hanem egy mély, elkötelezett szövetség, amely az isteni szeretet és hűség mintájára épül.

A biblikus házasság jellemzői
1. Isten-központúság – A biblikus házasság alapja Krisztus. Amikor a házastársak az Urat helyezik a középpontba, kapcsolatuk erősödik és elmélyül.
2. Elkötelezettség és hűség – A házasság nem csupán egy emberi egyezség, hanem életre szóló elköteleződés. Jézus maga is azt tanította: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Máté 19,6)
3. Önfeláldozó szeretet – Pál apostol így ír az Efézusi levélben: „Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (Ef 5,25) A biblikus házasságban a szeretet nem csupán érzelem, hanem cselekvő önátadás.
4. Tisztelet és egység – A férj és a feleség nem vetélytársak, hanem egymás társai és segítői. A házasság akkor működik jól, ha mindketten tisztelik és támogatják egymást.
5. Családi szerepek betöltése – A gyermeknevelés és a hit átadása is a biblikus házasság fontos része. A keresztény házasság a következő generáció számára is példát mutat.

Hogyan népszerűsítsük a biblikus házasságot?
A mai társadalom sokféle nézetet képvisel a házasságról, és gyakran elfeledkezik annak isteni eredetéről. Ezért fontos, hogy a keresztény közösségek hangsúlyozzák a bibliai házasság értékeit. Néhány gyakorlati lépés:
- Házassági szemináriumok és lelkigyakorlatok szervezése – A gyülekezetek támogathatják a házaspárokat biblikus alapú tanításokkal és közös programokkal.
- Tanúságtételek megosztása – Megerősítheti a házasságokban élőket, ha másoktól hallanak arról, hogyan munkálkodik Isten a kapcsolatukban.
- Fiatalok felkészítése – A biblikus házasság népszerűsítése nem csupán a házasoknak szól; fontos, hogy a fiatalok is megismerjék Isten tervét.
- Imádság a házasságokért – Az egyház közössége imádkozzon a házaspárokért, hogy Isten áldása és vezetése kísérje őket.

A Házasság Hete remek alkalom arra, hogy újra felfedezzük és megerősítsük a biblikus házasság értékeit. Isten ajándékként adta a házasságot, és azt akarja, hogy benne örömöt, szeretetet és szentséget találjunk. Hordozzuk ezt az üzenetet, és mutassuk meg a világnak, hogy a biblikus házasság nem csupán egy hagyomány, hanem Isten tökéletes terve az ember számára.

Luther Márton Nagy Káté - A HATODIK PARANCSOLAT - Ne paráználkodjál

Ezek a parancsolatok már most önmagukban könnyen érthetők az előzőből, mert valamennyi azt célozza, hogy óvakodjunk attól, hogy felebarátunkat bármi módon megkárosítsuk. Szép rendbe is vannak szedve. Először felebarátunk személyéről van szó azután következik a hozzá legközelebb álló személy vagy saját életéhez legközelebb álló kincse, vagyis hitvestársa, aki vele egy test és vér. Felebarátunkat tehát semmi más java révén nem lehet jobban megkárosítani. Éppen ezért jelenti ki világosan ez a parancsolat, hogy feleségével kapcsolatban meg ne gyalázzuk őt. Azért utal főként a házasságtörésre, mert a Zsidó népnél az volt a rend és a törvény, hogy mindenkinek házasságban kellett élnie. Éppen ezért az ifjúságot lehető legkorábban megházasították, a szüzesség állapotát pedig semmire sem becsülték, viszont semmiféle nyilvános paráználkodást nem engedtek meg, sem nőknek, sem férfiaknak — nem úgy, mint mostanában! Ezért volt náluk a házasságtörés a legelterjedtebb paráznaság. Mivel azonban nálunk megtalálható minden erkölcstelenség és szemérmetlenség szégyenletes keveréke és szennye, ez a parancsolat is érvényes mindennemű paráznaság ellen, akárhogyan nevezik azt. Nem is csupán a külső cselekedetet tiltja, hanem mindennemű okát, ösztönzését és eszközét is; vagyis azt követeli, hogy tiszta legyen szívünk, szánk és egész testünk, ne adjunk se helyet, se segítséget vagy tanácsot paráznaságra. Sőt nemcsak ezt, hanem azt is, hogy óvjunk, védjünk és mentsünk, ahol veszély és baj van, viszont segítsünk és tanácsoljunk, hogy felebarátunk becsülete érintetlen maradjon. Mert ha ezt elmulasztod, pedig megakadályozhatnád, vagy szemet hunysz, mintha nem tartoznék rád, akkor éppen olyan vétkes vagy, mint maga a tettes. Rövidre fogva tehát azt követeli, hogy mindenki tisztán éljen és felebarátját is erre segítse. Isten tehát ezzel minden ember hitvestársát körül akarja bástyázni és megoltalmazni attól, hogy bárki is hozzányúljon. Mivel azonban ez a parancsolat éppen a házasság rendjére vonatkozik és alkalmat ad arra, hogy beszéljünk róla, értsd meg és jegyezd meg jól: először azt, hogy Isten mennyire kitünteti és magasztalja ezt a rendet azzal, hogy megerősíti és megvédi parancsolatával. Megerősítette fentebb a negyedik parancsolatban: „Tiszteld atyádat és anyádat!" Itt pedig — mind mondtam —védi és oltalmazza. Azt akarja tehát, hogy mi is isteni és üdvösséges rendként tiszteljük, tartsuk meg és használjuk, mert először is azt minden más rend előtt szerezte és ezért szemmel látható különbséggel teremtette a férfit és az asszonyt, nem fajtalankodásra, hanem azért, hogy ragaszkodjanak egymáshoz, szaporodjanak, gyermekeket szüljenek, tápláljanak és neveljenek Isten dicsőségére. Isten ezért azt minden rendnél gazdagabban meg is áldotta, ezenkívül mindent a világon rászánt és rááldozott, hogy ez a rend jól és bőségesen legyen ellátva. A házasélet tehát nem tréfa, sem játék, hanem kitűnő dolog és Isten szilárd akarata. Mert nagyon fontosnak tartja azt, hogy olyan embereket neveljünk, akik szolgálatukkal Isten ismeretére, üdvösséges életre és csupa jóra segítik a világot, és felveszik a harcot a gonoszság és az ördög ellen. Ezért tanítottam mindenkor azt, hogy ne vessék meg és ne szégyeljék ezt a rendet, ahogyan az elvakult világ és álnok papjaink teszik, hanem nézzük Isten igéje felől, amely ékesíti és megszenteli azt, úgyhogy más rendekkel nemcsak nem egyenlőrangú, hanem megelőzi és felülmúlja valamennyit: császárságot, fejedelemséget, püspökséget, vagy bármi mást. Hiszen minden egyházi és világi rendnek kivétel nélkül meg kell alázkodnia és mindnek ebben a rendben kell élnie, ahogyan azt majd halljuk. Ez tehát nem valami kivételes, hanem a legelterjedtebb, legnemesebb rend: átjárja és átszövi az egész keresztyénséget, sőt az egész világot is.

Másodszor: tudnod kell azt is, hogy ez nemcsak tisztességes, hanem szükséges rend is, és Isten komolyan megparancsolta, hogy ebben éljen megkülönböztetés nélkül minden rendű férfi és nő, aki erre teremtetett, mégis bizonyos — ámbár kevés — kivétellel: akiket Isten kivételezett azzal, hogy nem alkalmasak házaséletre, vagy akiket nagy, természetfeletti adományokkal tett szabaddá arra, hogy meg tudják őrizni tisztaságukat e renden kívül. Ha ugyanis természetünk úgy érvényesül, ahogyan azt Isten belénk oltotta, lehetetlen megőrizni tisztaságunkat házasélet nélkül. Mert a test és vér, test és vér marad, és a természetes hajlam és ösztön elháríthatatlanul és feltarthatatlanul érvényesül, ahogyan azt mindenki látja és érzi. Éppen ezért, hogy a paráználkodást bizonyos mértékig könnyebben el lehessen kerülni, elrendelte Isten a házaséletet, hogy mindenki megkapja kimért részét és megelégedjék azzal; ámbár ahhoz Isten kegyelmére is szükségünk van, hogy szívünk is tiszta legyen. Ebből látod, hogy mennyire Isten rendje és parancsolata ellen van a mi pápás seregünk, valamennyi pap, szerzetes és apáca, mert megvetik és eltiltják a házasságot, és örök szüzességet mernek vállalni és fogadni, ráadásul hazug szóval és látszattal áltatják az egyszerű híveket. Hiszen senkinek sincs olyan kevés kedve és hajlama a szüzességre, mint éppen azoknak, akik nagyobb szentségért kerülik a házaséletet, de vagy nyilvánosan és szemérmetlenül élnek paráznaságban, vagy titokban még gonoszabbat művelnek; úgyhogy az ember ki sem meri mondani, mert sajnos nagyon sokat is tapasztalt. És röviden: még ha tartózkodnak is a cselekedetektől, szívükben mégis csupa szemérmetlen gondolatot és gonosz kívánságot rejtegetnek, úgyhogy örökös tűz és titkos fájdalom emészt bennük, pedig ez a házaséletben elkerülhető. Ez a parancsolat tehát kárhoztat minden házasságon kívüli szüzességi fogadalmat és felment alóla, sőt megparancsolja minden szegény foglyul ejtett lelkiismeretnek, amelyet megcsalt szerzetesi fogadalma, hogy lépjen ebből az erkölcstelen rendből a házaséletbe. Mert még ha egyébként a kolostori élet istenes élet volna is, neki még sincs ereje szüzessége megőrzésére, és ha benne maradna, csak még többet és tovább kellene e parancsolat ellen vétkeznie. Ezt azért mondom, hogy meggyőzzük az ifjúságot, kedvet kapjon a házaséletre és tudja, hogy üdvösséges rend ez, és tetszik Istennek. Így ugyanis idővel ismét elérnénk azt, hogy a házasság ismét visszanyeri becsületét, és kevesebb lesz a szennyes, feslett, rendetlen személy, akik most az egész világon mindenütt arcátlankodnak nyílt paráználkodásukkal és más gyalázatos bűnükkel, ami a házasélet megvetéséből következett. Ezért e tekintetben kötelesek is a szülők és a felsőbbség vigyázni arra, hogy az ifjúságot rendre és tisztességre neveljék, ha pedig felnőttek, Isten segítségével és becsülettel megházasítsák, Isten aztán ráadná áldását és kegyelmét, mi pedig örvendeznénk és gyönyörködnénk benne. Mindebből emeljük ki még befejezésül azt is, hogy ez a parancsolat nemcsak azt követeli, hogy tisztán cselekedjék, beszéljen, gondolkodjék és éljen mindenki a maga rendjében, vagyis többnyire a házasság rendjében, hanem szeresse és becsülje is hitvestársát, akit Isten adott. Mert a házasélet tisztaságát csak úgy lehet megőrizni, ha férj és feleség mindenekelőtt szeretetben és egyetértésben él egymással, ha őszintén és teljes hűséggel szeretik egymást. Ez ugyanis a legfontosabb dolgok egyike: megszeretteti és megkedvelteti a tisztaságot. Ahol ez a szeretet érvényesül, ott ebből minden parancs nélkül magától következik a tisztaság is. Ezért inti Szent Pál is a házastársakat, hogy egymást szeressék és becsüljék. Itt van megint egy kitűnő, sőt sok és nagy jócselekedet, amelyet boldogan dicsérhetsz Isten igéje és parancsa nélkül választott bármiféle egyházi renddel szemben.

„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Efézusi levél 2:8-9

Mindenszentek és Halottak Napja közeledtével természetes, hogy sokan fordulnak a temetők felé, gyertyákat gyújtanak, virágokat helyeznek el. A lélek tiszteletének és az emlékezésnek ez a formája sokak számára fontos és megnyugvást adó szertartás, de fontos, hogy ezeket a szokásokat a tiszta evangéliumi üzenet fényében vizsgáljuk meg. Mi, protestánsok az üdvösség egyetlen forrását Krisztusban, Isten kegyelmében látjuk, nem pedig szertartásokban, hagyományokban vagy szentek közbenjárásában.

A Mindenszentek ünnepe, mint ahogy a katolikus hagyományban a szentek tiszteletének sok eleme, sajnos eltereli a figyelmet a Krisztusba vetett hit központi jelentőségéről. Az Efézusi levél 2:8-9-ben az apostol világosan fogalmaz: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Pál itt egyértelművé teszi, hogy az üdvösség nem érhető el emberi cselekedetek vagy rituálék által, hanem egyedül Isten kegyelméből, amely hit által válik a miénkké. A "dicsekvés" nem a saját érdemeinkről szól, hanem arról, amit Krisztus értünk tett.

Sokan úgy tekintenek a szentekre, mint akik közbenjárnak értünk, akik valamilyen módon hozzájárulhatnak a megváltásunkhoz. Ez azonban egy olyan közvetítő rendszer, amely Krisztus tökéletes áldozatát és kegyelmét elhomályosítja. Az evangélium örömhíre az, hogy Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1Tim 2:5). Ezért, ha Mindenszentekkor a szentek előtt hajtunk fejet, elfeledkezünk arról az ajándékról, amit Istentől közvetlenül kapunk Krisztus áldozata által.

Protestáns hitünk arra buzdít, hogy minden alkalommal, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk, inkább azt az élő hitet élesszük fel magunkban, amely Krisztushoz köt bennünket. Ő a mi reménységünk és vigaszunk, aki a halált legyőzte, és nem a szentek emléke vagy a gyertyák lobogása. Az elhunytakra való emlékezés szép és érthető, de még fontosabb, hogy a szívünk ne a múlandó dolgokhoz, hanem a Krisztusban megnyilvánuló örök kegyelemhez kötődjön. Az örök életet nem lehet megvásárolni vagy kiérdemelni: az Isten ajándéka, amelyet csak hit által vehetünk át.

"Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: 'Az igaz ember pedig hitből fog élni.'” Rómaiakhoz írt levél 1,16-17

Október végén hálás szívvel emlékezünk meg a Reformáció napjáról, arról az eseménysorozatról, amely több mint ötszáz évvel ezelőtt új irányt adott a keresztyénség történetének. Luther Mártonon keresztül a Lélek elindított egy megújulást, ami abban a biblikus meggyőződésben gyökerezett, hogy egyedül a hit által lehetünk igazak Isten előtt. A reformáció hívása a mai napig nem szűnt meg; sőt, ma is ugyanolyan eleven erővel bátorít bennünket, hogy ne szégyelljük az evangéliumot, hanem teljes meggyőződéssel éljünk benne, általa.

1. Az evangélium: Isten hatalma a hitre alapozott élethez

Pál apostol szavai arra emlékeztetnek minket, hogy az evangélium Isten hatalma, amely minden hívőnek üdvösségére van. Nem emberek által alkotott szabályok és törvények által üdvözülünk, hanem azáltal a kegyelem által, amelyet Isten ad nekünk Jézus Krisztusban. Luther felismerte, hogy életünk alapja nem az, amit mi teszünk, hanem amit Isten tett értünk. Hitből élünk, mert tudjuk, hogy Isten szeretete és ereje tart meg minket az ige és a Lélek álatal.

2. „Hitből hitbe” – Isten igazsága a mindennapokban

Isten igazsága megmutatkozik abban, hogy Ő minden helyzetben hűséges azokhoz, akik bíznak benne. Az, hogy „hitből hitbe” élünk, arra is utal, hogy a hitünk nem egy statikus állapot, hanem egy élő, folyamatosan mélyülő kapcsolat Istennel. Luther életében is ez a dinamizmus volt jelen: hitben élni azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten igazságát,kegyelmét és teljes szível bízunk benne, hogy ez a kegyelem és ez az igazság megtart minket Lelke által. Isten kegyelme és igazsága állandó, és arra hív minket, hogy hitünkkel kapaszkodjunk bele, és életünkkel tegyünk bizonyságot róla.

3. Az igaz ember hitből él – bátorság és kitartás a mai világban

Az evangélium hirdetése sokszor kihívásokkal teli, talán néha félelmetes is lehet. Pál azonban arra hív minket, hogy ne szégyelljük az evangéliumot, hiszen ez az a hatalom, amely megváltást hoz minden ember számára. Luther is bátorsággal állt ki a megújulás mellett, mert tudta, hogy Isten igazságát nem lehet elhallgatni. Ahogyan ő megtapasztalta Isten kegyelmét és igazságát, úgy mi is bátran kiállhatunk hitünk mellett a mindennapi életben, még ha ez olykor nehézségekkel is jár.

Összegzés

Reformáció alkalmából emlékezzünk arra, hogy az evangélium ma is ugyanaz a hatalmas erő, amely áthatolt a történelem viharain, és ma is új életet ad mindenkinek, aki hittel elfogadja. Ne szégyelljük ezt az evangéliumot, hanem éljünk meg azt hitben, bizalommal, bátorsággal és hálával! Emlékezzünk arra, hogy Isten igazsága bennünk is megvalósulhat, ha megnyitjuk szívünket előtte, és engedjük, hogy hitből hitbe vezessen minket.

Ha azt hiszed, hogy a csodálatos lelki ajándékok bármelyike csak az apostoli korszakban működött, és hogy ezek közül néhány vagy mindegyik fokozatosan megszűnt az első század vége előtt, akkor szesszacionista vagy.

Ha úgy hiszed, hogy az Újszövetségben leírt összes lelki ajándék változatlanul, változatlanul és változatlanul folytatódott a nyelvek pünkösdi kiáradása óta, akkor kontinúacionista vagy.

Elég nehéz igazi kontinúacionistát találni. Abszolút nem-koncesszionisták csak a karizmatikus mozgalom bizarr peremén léteznek. A karizmatikusok azok az emberek, akik szeretik egymást „apostoloknak” nyilvánítani, igényt tartanak (és elkerülhetetlenül visszaélnek) az összes apostoli előjoggal, néha fantáziadús történeteket találnak ki a halálból feltámadt emberekről, és kiforgatják és elrontják az evangéliumot, az engeszteléssel vagy a keresztény tanítványsággal és önmegtagadással kapcsolatos tanok gyakorlatilag minden kategóriáját átírva.

De az evangéliumi karizmatikusok (különösen a reformált változat) nem igazán hisznek abban, hogy ma is vannak olyan apostolok, akiknek ugyanaz a tekintélyük, mint az ősegyház apostolainak. Néhányan ugyan használják az apostol kifejezést, de kivétel nélkül ragaszkodnak ahhoz, hogy az általuk ma elismert apostolkodás egy kisebb fajta apostolkodás, mint az a hivatal és ajándék, amely az első században az apostoloké volt.

Most gondoljuk végig, hogy ez az álláspont milyen következményekkel jár: Azzal, hogy az apostolkodás egy kisebb fajta apostolkodás mellett érvelnek, valójában elismerik, hogy az apostolkodás hiteles, eredeti újszövetségi ajándéka (Ef 4,11) megszűnt. Valójában ők maguk is egyfajta szesszacionizmust fogadtak el.

Megjegyzés: Ennek a nézetnek nincs több vagy kevesebb bibliai alapja, mint bármely másfajta szesszacionizmusnak.

Ennek ellenére minden igazi evangéliumi a szesszacionizmus valamelyik formáját vallja. Mindannyian hisszük, hogy a Szentírás kánonja zárt, igaz? Nem hisszük, hogy új ihletett anyaggal kellene kiegészítenünk az Újszövetség kánonját. Ragaszkodunk ahhoz a hithez, amely egyszer és mindenkorra átadtatott a szenteknek (Júdás 3) - Krisztus személyében és apostolainak tanítása által, és az Újszövetségben írásba foglaltatott. Hisszük, hogy a Szentírás, ahogyan az nálunk van, teljes. És akik ezt nem hiszik, azok nem igazán evangéliumiak. Ők szektások és hamis tanítók, akik hozzátennének valamit Isten Igéjéhez.

De vegyük észre: ha elismerjük, hogy a kánon lezárult, és az apostolkodás ajándéka megszűnt, akkor máris elismertük a szesszacionista érvelés lényegét.

Ez azonban még nem minden. A legtöbb vezető „reformált karizmatikus” még ennél is tovább megy. Szabadon elismerik, hogy a ma működő karizmatikus ajándékok mindegyike gyengébb minőségű, mint azok az ajándékok, amelyekről az Újszövetségben olvashatunk.

Wayne Grudem The Gift of Prophecy in the New Testament and Today (Wheaton: Crossway, 1988) című könyvében például - amely valószínűleg a legfontosabb és legbefolyásosabb mű, amelyet a modern prófécia védelmében írtak - Grudem azt írja, hogy „egyetlen felelős karizmatikus sem vallja” azt a nézetet, hogy a prófécia ma tévedhetetlen és tévedhetetlen kinyilatkoztatás Istentől (111. o.). Szerinte a karizmatikusok egy „kisebb fajta prófécia” mellett érvelnek (112.), amely nem áll ugyanazon a szinten, mint az ószövetségi próféták vagy az újszövetségi apostolok ihletett próféciái - és amely még tévedhető is lehet (és nagyon gyakran az is).

Grudem írja,

„a karizmatikus mozgalom minden szekciója szinte egyöntetűen tanúsítja, hogy [a mai] próféciák tisztátalanok, és olyan elemeket fognak tartalmazni, amelyeknek nem szabad engedelmeskedni, vagy amelyekben nem szabad bízni.”

Jack Deere, a dallasi szeminárium egykori professzora, akiből karizmatikus szószóló lett, szintén elismeri Surprised by the Power of the Holy Spirit (Grand Rapids: Zondervan, 1993) című könyvében, hogy nem látott senkit ma csodákat tenni vagy olyan minőségű ajándékokkal rendelkezni, mint az apostoli korszak jelei és csodái. Valójában Deere egész könyvében vehemensen érvel amellett, hogy a modern karizmatikusok nem is állítják, hogy apostoli minőségű ajándékokkal és csodatevő képességekkel rendelkeznek. Deere egyik fő védekezési iránya a karizmatikus mozgalom kritikusaival szemben az, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy a modern karizmatikus ajándékok valójában gyengébb ajándékok, mint az apostoli korszakban rendelkezésre állók, és ezért - állítása szerint - nem kellene őket apostoli mércével mérni.

Ismételjük meg ennek az állításnak a következményeit: Deere és Grudem tulajdonképpen az egész szesszacionista érvelést elismerte. Elismerték, hogy ők maguk is afféle szesszacionisták. Úgy vélik, hogy az igazi apostoli ajándékok és csodák megszűntek, és elismerik, hogy amit ma állítanak, az nem azonos az Újszövetségben leírt karizmákkal.

Más szóval, a modern karizmatikusok már a szesszacionista álláspontra helyezkedtek. Amikor a kérdésben megszorongatják őket, minden őszinte karizmatikus kénytelen elismerni, hogy a ma kapott „ajándékok” gyengébb minőségűek, mint az apostoli korszakban kapott ajándékok.

A mai nyelveken szólók nem beszélnek érthető vagy lefordítható dialektusban, ahogyan az apostolok és követőik tették pünkösdkor. A külföldi missziós mezőkön szolgáló karizmatikusok jellemzően nem képesek csodálatosan hirdetni az evangéliumot hallgatóik nyelvén. A karizmatikus misszionáriusoknak ugyanúgy nyelviskolába kell járniuk, mint bárki másnak.

Ha már minden oldal elismeri, hogy nincsenek olyan modern jel- és csodatevő munkások, akik valóban képesek megismételni az apostoli erőt, akkor nincs tényleges vitánk a szesszacionizmus elvéről, és ezért fölösleges minden olyan eszeveszett követelés, amely a szesszacionizmus bibliai és exegetikai alátámasztására irányul. A nézeteltérésünk igazi lényege csak a mérték kérdésére egyszerűsödik.

Thomas Edgar egy nagyon hasznos könyvében, a Satisfied by the Promise of the Spirit (Grand Rapids: Kregel, 1996) címűben azt írja,

A karizmatikus mozgalom azzal szerzett hitelt és kezdeti elfogadottságot, hogy azt állította, hogy az ő ajándékaik ugyanazok, mint az Apostolok Cselekedeteiben. A legtöbb ember számára ezért ma is hitelesek. Most mégis az egyik elsődleges védekezésük az az állítás, hogy [az ajándékok] nem ugyanazok [mint az Újszövetségben foglaltak.] A tényekkel szembesülve kénytelenek voltak visszavonni eredeti létjogosultságuk alapját. (p. 32)

Ami a bibliai érveket illeti, magában a Szentírásban bőséges bizonyíték van arra, hogy a csodák rendkívüli, ritka események voltak, amelyek általában valamilyen jelentős módon olyan emberekhez kapcsolódtak, akik ihletett és tévedhetetlen kijelentéseket mondtak. A bibliai elbeszélésből nyilvánvaló, hogy a csodák gyakorisága már az apostoli korszak vége előtt is csökkent. A Szentírás szerint a csodák apostoli jelek voltak (2Kor 12:12) , és ezért definíció szerint kifejezetten és egyedülállóan az apostoli korszakra vonatkoztak.

"Continuationists in the Comment Thread by Phil Johnson Tuesday, January 26, 2010" cikke alapján fordítva https://www.gty.org/library/blog/B100126

Ismertem egy embert, aki mindennél jobban szerette az életet. Kereste mindenben az örömöket, próbálta élvezni azt a rövid időt, amit itt tölthet a földön. Ez az ember egy olyan családba született, ahol ismerték az evangéliumot. Őt azonban ez nem érdekelte. Mivel nagyon ügyes sportoló volt, az egész életét annak szentelte oda. Minden csak a kosárlabdáról és a haverokról szólt. Nagyon népszerű volt a barátai körében és eredményes a sportágban. Először ifjúsági válogatott lett, majd később megválasztották a válogatott csapatkapitányának is. Még csak 16 éves volt, de az életet már nagy kanállal habzsolta. Kívülről minden úgy nézett ki, hogy rendben van. Jöttek a sikerek, a népszerűség, a haverok és a buli. Mi kell még? – tehetnénk fel a kérdést. A válasz: békesség.

Látszólag minden rendben volt, de belül nagy üresség tátongott. Közben ez a fiatal elindult a lejtőn, úgy, hogy észre sem vette. A csillogás, a sikerek, a népszerűség megvakították. Fel sem tűnt neki, de rabja lett a dohányzásnak, alkoholnak és a könnyű drogoknak. Az a látszólag tökéletes élet kezdett összedőlni. De ő ezt nem akarta beismerni. Mindenkinek hazudott, még magának is. Egy nap akár több százszor, több ezerszer is hazudott. Már maga sem tudta, mi az igazság, és mi a hazugság.
Szépen lassan kezdett rabbá válni. A sikerek, a csillogás, a népszerűség lassan alábbhagyott. Kikerült az ifjúsági válogatottból, a barátaival is megromlott a viszonya. Nemsokára nem maradt más az életében, csak a megkötözöttségek, a cigaretta és a könnyű drogok. Már nem hajtotta más az életét, csak hogy a napi “boldogsága” meglegyen. Megtett ezért mindent, közben pedig óriási tátongó űr volt a lelkében. A jelek kezdtek egyre súlyosabbak lenni. Már nem lehetett titkolni a nyilvánvaló tényt: az élete kisiklott. A tanulmányait elhanyagolta, inkább az iskola mellé járt. Már a kosárlabda sem volt fontos számára. Nem törődött már semmivel. Pedig milyen szépen indult az élete, milyen csodásnak tűnt minden…
Az a legszomorúbb, hogy ez a fiú még ekkor sem kapott észhez. Már nem tudott mit tenni. Fogoly volt. A hazugságainak és a bűneinek a foglya. Aztán egy napon Isten közel lépett hozzá. Amikor a tanulmányai elhanyagolása miatt pótvizsgára kellett mennie, ez a fiú végre magába szállt. Akkor már három éve nem imádkozott, teljesen istentagadó, ateista lett. Persze, ha bajba kerül az ember, akkor könnyen “nyúl” Isten után. Tudom, hogy ez a fiatal is így volt vele. Az egész nyarat végigbulizta, egyáltalán nem készült a pótvizsgára. Egyetlen tételt tanult meg a hétből. Aztán a vizsga előtti este, amikor egyedül volt a kollégium csendjében, egy isteni küldött, a kollégiumi lelkész csak annyit tanácsolt neki: imádkozz.
A bajban lévő fiú megfogadta a tanácsot. Na de hogyan kezdjek hozzá, hiszen én már nem hiszek Istenben? – gondolta magában. Mivel tényleg nem tudott imádkozni, ezért egy alkut kínált Istennek, egyszerű szavakkal. „Istenem, ha létezel, akkor holnap add azt az egy tételt, amit megtanultam és cserébe én meg elmegyek arra az alkalomra, a csendeshétre, ahová a szüleim hívtak.” Valahogy így hangzott az alku. De ez a fiatal annyira távol volt Istentől, annyira részévé lett a hazugság, hogy nem is gondolta komolyan, amit mondott. Be akarta csapni Istent. Aztán amikor ez végigfutott az agyán, akkor beugrott mindaz, amit gyerekkorában otthonról kapott. Ekkor térdre borult, és őszinte szívvel imádkozta újra ugyanezt.
Másnap, talán mondanom sem kell, pont azt az egy tételt kapta a vizsgán, amit megtanult. Isten teljesítette az alku ráeső részét. Most a fiatalon volt a sor. Nem volt könnyű döntés, hiszen a haverok egy óriási „hálaadó” bulival várták volna otthon. A fiú döntött és elment a csendeshétre. Minden porcikája tiltakozott ellene, de tudta, megígérte Istennek, ezt kell tennie. Nem akart Istenről hallani, még inkább nem akarta azt hallgatni, hogy ő bűnös, de mégis elment arra a hétre. Már a vonaton tudta, hogy ő most nem véletlenül van úton az alkalomra. Isten még azt is elintézte, hogy külön úton a csendeshét utolsó napjára is befogadják.
Tudom, hogy amikor megérkezett, még lepakolni sem volt ideje, rögtön kezdődött az esti alkalom. Itt pedig valami olyan dolog történt, amire nem számított. Isten kezdett vele beszélgetni az igehirdetésen keresztül. Abban a 20 percben szóról-szóra vele beszélt az Úr. Pedig az igehirdető nem ismerte ezt a fiút. Ahogy hallgatta az igét és az igehirdetést, rádöbbent, hogy elveszett ember. És pont amikor már elszomorodott volna, megszólalt Isten örömüzenete, és az evangélium ragyogott fel számára: Jézus azért jött, hogy téged megmentsen a bűneid terhétől, az ítélettől. Erre ez a fiatal azt mondta magában: nekem szükségem van Jézusra, nekem ő kell. Még aznap este megvallotta a bűneit, és elfogadta Jézus Krisztust Megváltójának.
Tudom, hogy ez a fiatal utána új életet kapott. Megszabadult a drog fogságából, és Isten elkezdte az ő életében is a megszentelő munkáját.
Ismertem egy embert… és most is ismerek. Olyan, mintha az a régi nem is én lettem volna…
Istené a dicsőség ezért.

„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36)

Luther Márton rámutatott arra, hogy amikor a böjti időszak végén, Krisztus szenvedését és halálát ünnepeljük, akkor nem Krisztust kell gyászolnunk, hanem önmagunkat: hiszen ha hittel hallgatjuk a passiót és hittel nézünk fel a Golgota keresztjére, akkor azt kell felismernünk, hogy Krisztus szenvedése és halála a mi bűneink a miatt történik. Éppen ezért Krisztus azt az ítéletet szenvedi ártatlanul, amit mi bűneinkért valóban megérdemelünk. Ezentúl, pedig mindig legyen a szemünk előtt, hogy húsvét ünnepe, a feltámadás ünnepe.

Ne essünk bele mi is abba a hibába, amibe a tanítványok, akik elsőre nem értették a feltámadás üzenetét. Hiszen az egész keresztyénségünk alapja a feltámadás. Megváltó urunk, Jézus Krisztus, életét adta értünk, de nem maradt a halálban, hanem győzött, feltámadt, ma is él, és mindenkinek, aki hisz Ő benne örök életet ad. Az egész szenvedés történet értelmezhetetlen a feltámadás örömüzenete nélkül! Jézus szenvedéseit és halálát mindig ennek tükrében vizsgáljuk.

Amikor Jézus vállalja értünk a kereszthalált, akkor azt is tudja, hogy fel fog támadni. Még ha szörnyű és tragikus is az az út, amin Jézus végig megy passiója során, mi már egyértelműen tudhatjuk, hogy értünk, helyettünk járta végig ezt az utat, hogy megbékéltesse az Atyát a bűnös emberrel, és azoknak, akik hisznek benne, örök életet szerezzen.Mi már tudjuk, hogy az útja nem a kereszten végződik, hanem harmadnapra a csodálatos feltámadásában, a történet tovább folytatódik. Ezért minden vasárnap-amikor egyébként a feltámadásra ünnepeljük-, elmondjuk ezt az örömhírt a hitvallásunkban is, az apostoli hitvallásban: „harmadnapon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe, ott ül a mindenható atya Isten jobbján onnan jön el ítélni élőket és holtak.” Jézus halála és feltámadása a keresztyénség alapja. 

Maga Jézus mondja el János evangéliumában, hogy mi is a küldetése: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.”

Vagy gondoljunk arra, mit mond a Gecsemáné kertben Péternek az előző fejezetben Jézus:„azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?⁵⁴De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?”

Lukács evangéliumában pedig ezt olvassuk: „ezt mondta az ellene kivonuló főpapoknak, a templomőrség vezetőinek és a véneknek: Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és botokkal, mint valami rabló ellen. ⁵³Mindennap veletek voltam a templomban, mégsem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje.” Ezekből az igékből is jól láthatjuk, hogy itt nem valamiféle véletlen egybeesések sorozata okozta Jézus halálát, hanem ez volt Isten megváltó terve. Ezért jött el közénk az Isten Fia. Ettől függetlenül, természetesen azokat az embereket, akik Jézust elárulták, megfeszítették, vagy kiszolgáltatták, nem menti fel ez a tény.

Isten olyan utat készített a megváltásunkra, amit mi el sem tudtunk gondolni,így olvassuk ezt a Korinthusi levélben:„mi is bölcsességet szólunk, de nem e világnak, sem e világ mulandó fejedelmeinek bölcsességét, ⁷hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. ⁸Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg. ⁹Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” Tehát Jézus keresztútját és feltámadását készítette az Isten az Őt szeretőknek megmenekülésünk útjának. Mindazért, amit mi látunk a passió során emberi szinten, az igazságtalanság, a bűn, az árulás, ezért majd számot kell adni azoknak akik ebben résztvettek, ha csak nem tértek meg a Lélek által. Ugyanakkor, pedig a passió útján látjuk a mi megmenekülésünket is, Krisztus áldozatában, ami a feltámadásban mutatja meg igazi erejét.

Most térjünk vissza a konkrét eseményekhez. Nézzük meg ki is volt ez a Barabbás? Annyit tudhatunk róla, hogy egy lázadó volt, Róma ellen lázadt, és gyilkos is volt. Néhány kéziratban láthatjuk, hogy Jézus Barabbás volt a teljes neve. Ennek a jelentése pedig így hangzik: A szabadító, az írástudó fia. Abban az időben, a neveket eléggé tudatosan adták. Így valószínű, hogy Barabbás azt gondolhatta magáról, hogy majd ő szabadítja meg a népét a Rómaiaktól, és az is biztos, hogy egy írástudó ember fia volt.

Most nézzük meg Pilátust, aki az elnyomó hatalom helytartója, véreskezű vezetője. Egy pogány, keménykezű ember, és mégis meglátja Jézusban, hogy nem bűnös, csak a vallási vezetők irigységének céltáblája lett. Még a felesége is üzen neki, hogy ne ítélje el Jézust. Szimpatizál is vele, szabadon akarja bocsátani. Végül még is inkább a népszerűsége mellett dönt, mint az igazság mellett. Próbálja ártatlannak bemutatni magát Jézus ítéletében. A döntést mégis ő hozza meg, hogy Jézusnak meg kell halnia. Ha tényleg igaznak tartotta, akkor nem kellett volna ez az egész színjáték, egyszerűen szabadon engedhette volna Jézust, de ő nem tudod a saját érdekein, hatalmán, és népszerűségén túl látni. Ennek a csapdájába esett végül és a világtörténelem legsúlyosabb, leghamisabb ítéletét hozta meg, az Isten Fia ellen.

Most vizsgáljuk meg a tömeget a vallásos népet. Ők az ünnepre mentek fel Jeruzsálembe. Ott vannak a vallási vezetők is, akik az egész támadás mögött állnak. Felbujtják a népet, hogy Barabbást válasszák, és Jézus veszítsék el. A nép vakon követi a vallási vezetőiket. Közben még talán reménykednek is a lázadó vezérben, hogy majd megszabadítja őket a Rómaiaktól. Mert a várakozásaiknak megfelelő vezér az Barabbás volt. Közben meg halálos ítéletet követelnek Jézusra, és a kivégzésének a terhét magukra és utódaikra veszik.

Nagyon erős kép ez a passiótörténetben. Egyfelől látjuk Pilátust, aki a világi hatalmat testesíti meg. Másfelől ott áll Barabbás, aki az egyszerű vallásos ember várakozásait testesíti meg. Aztán ott a vallásos tömeg, aki a felbujtás hatására kiabálja Jézusra, hogy feszítsd meg. És ott áll Jézus, az Isten fia, az ártatlan, aki értünk vállalja a keresztutat. Szinte minden benne van ebben a képben. A világ, aki nem tud mit kezdeni Jézussal, csak érdeklődve szemléli az ártatlanságát, de közben meg elutasítja őt.A vezetők által felbujtott vallásos tömeg, akik csak ebben a földi életben várnak enyhülést, ezt várják csupán Istentől. A hamis messiás, ami a földi élet szabadságát ígéri, de nem tud valós szabadulást hozni. És ott a megváltó, aki az út az igazság és az élet.

Amikor ez a kép tárul elénk akkor hiszem, hogy mindannyian megállhatunk az Úr előtt és kérhetjük Őt, hogy: Ítélj meg engem! Ítéld meg Uram én vajon kihez tartozom?

1,A világhoz? Még szemlélődve figyelem Jézust a világgal?  Látom, hogy szép dolgokat tanít, szép dolgokat tesz, és igaznak is tűnik, amit mond, de a világ, az élvezetek, a saját hatalmam még fontosabb számomra?

2, A vallásos tömeghez? Csak a földi életben várom Istentől az enyhülést? Csak az itteni bajaimra keresek választ?Csak érdekből vagyok Isten mellett?

3, A megváltóhoz? Vagy látom, hogy az egész értem történik? Amikor Jézusra nézek, látom, a jogos ítéletemet?Látom, hogy helyettem járja végig ezt az utat! Tudom, hogy rá szorulok szabadító kegyelmére?És hiszem, hogy benne örök életem van?

Ítélj meg engem Uram!

Kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban, kedves gyülekezet.

Mai igénk egy nagyon híres szakasza az Ószövetségnek. Ezt nevezzük a Shömának: ami Azt jelenti, hogy halld, hogy cselekedd is. Ez a bibliai szövetség központja. Az V. Mózes 6:4-6-ban való́ imádságot a második templom napjaitól kezdve (Kr. e. 516) folyamatosan ismétlik a zsidók még a mai napon is reggel és este, és minden istentiszteleti alkalommal. Ez volt hitvallásuk központi vallomása. Nekünk keresztyéneknek is jól ismert szakasz ez, egyrészt az Ószövetségből, másrészt Jézus ezt idézi, mint az első nagyparancsolatot. Tehát ennek a szakasznak egy Jézus által idézett része, minden úrvacsorás istentiszteleten elhangzik, a gyónásban, a tízparancsolat után.

A most felolvasott igehirdetési textus, akkor hangzik el, amikor a zsidó nép még a honfoglalás előtt áll. Másodszor is eléjük kerül a tízparancsolat, és ennek a folytatása ez a szakasz. Itt szólal meg a Shöma, a Halld meg Izrael! Isten ezen a szakaszon keresztül mutatja meg azt a keretet, amiben az Ő népeként élhetnek az ígéret földjén. Ma pedig azt tárja fel előttünk, hogy mi hogyan élhetjük meg a vele való kapcsolatunkat.

Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR!  Nyugodtan eljátszhatunk azzal, hogy Izrael helyére behelyettesítjük a saját nevünket. Halld meg Máté: Az Úr a te Istened, egyedül az Úr! Hiszen így személyessé válhat az, hogy Isten ma is hív minket. Ez segíthet nekünk abban, hogy konkrétan figyeljünk a hívó szóra! Hiszen Isten akar ma is beszélni velünk. Az Ő igéje szólal meg, az igehirdetésben. Ma annyi minden van, ami meg akar szólítani bennünket. Gondoljunk csak arra, hogy a médiából mennyi felhívást, ajánlatot, reklámot kapunk. Mennyi minden kéri azt, hogy vegyük észre, halljuk meg. Ezt várják tőlünk a munkahelyen, a családban, az iskolában, szinte mindenhol. Mindenki azt kéri, figyeljünk és hallgassunk rá. A mai világ kéri a fülünket és a szemünket, mert jól tudja, hogy ezen keresztül juthat el a szívünkig. Mennyivel többről van itt szó testvérek akkor, amikor az élő Isten szólít meg minket. Ahogyan ott a pusztában Izráellel tette, vagy ahogyan Jézus megszólította a népét, mondván betelt az idő, ugyan úgy, ma minket szólít meg Isten az igéjével, a Lélek által. Figyeljünk erre a hívó szóra, mert itt életről halálról, sőt örökéletről és örökhalálról van szó.

Egy példa történet jutott eszembe ezzel kapcsolatban mikor készültem: A történet szerint, volt egy állomásfőnök, akinek egyetlen fia volt csupán. A fiú nagyon szerette az apját. Nagyon szeretett vele lenni. Tisztelte és engedelmeskedett neki mindenben. Mivel szeretet időt tölteni az apjával, ezért a fiú gyakran elkísérte a munkahelyére. Egyik alkalommal, mikor megint elkísérte őt, kiment játszani. Az apa nem vette észre. A fiú a sínek között játszott és nagyon belemerült a játékba. Az állomásfőnök tudta, hogy nem sokára jön a gyorsvonat, amely átfog robogni az állomáson. Kiment, ahogy ezt mindig is tenni szokta. Közben feltűnt neki, hogy nincs a fia az irodában. Ekkor vette észre, hogy éppen azon a sínen játszik a fia, ahol a gyorsvonat érkezik. A fiú teljesen belemerült a játékba így nem érzékelte a veszélyt. A vonat már olyan távolságba volt, hogy lehetetlen lett volna, hogy megtudjon állni. Az apa torkaszakadtából rákiáltott a fiúra: PÉTER, FEKÜDJ LE! A fiú meghallotta az apja hangját és gondolkodás nélkül hanyatt vágta magát. A gyorsvonat pedig átrobogott a fiú feje felett.

Kedves testvérek, Isten figyelmeztető hívása hangzik felénk is, és az, hogy meghalljuk-e a hívást, és engedelmeskedünk-e neki, az élet-halál kérdés számunkra! Az első üzenete az számunkra, hogy Ő egyedül Úr! Nincsen más Isten! Ez tulajdonképpen a tíz ige első parancsolata. Ne legyen más Istened rajtam kívül. Luther Márton nagy kátéját hívom segítségül ennek a parancsolatnak az értelmezésében: „Egyedül bennem lásd Istenedet! Mit akar ez mondani és mint kell ezt érteni? Mit jelent az, hogy valakinek van Istene, avagy mi az Isten? Felelet: Istennek hívjuk azt, akitől az ember minden jót vár s akihez menekül minden nyomorúságában. Úgy, hogy ha van Istenünk, ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy van valakink, akiben teljes szívből hiszünk és megbízunk. Amint azt gyakran mondottam: A szív bizodalma tesz valakit Istenünkké, avagy bálványunkká. Ha a hit és bizalom igazi, akkor Istened is igazi Isten. Viszont, ha a bizalom hamis és téves, akkor szükségszerűen Istened is hamis Isten. E kettő ugyanis együvé tartozik: hit és Isten. Már most – újból mondom: – amin szíved csüng és amiben bizakodik, az valósággal a te Istened. 

Magának a parancsolatnak értelme ennélfogva az, hogy igazi, szívből jövő hitet és bizalmat követel, úgy, hogy ez a hit és bizalom az egyetlen igaz Istent öleli át s egyedül hozzá ragaszkodik. Ez nyilván azt akarja mondani: Jól vigyázz és engedd, hogy én legyek egyedül a te Istened és nehogy valaki mást keress magadnak. Más szóval: Ha valami jóban szűkölködöl, várd azt Éntőlem és keresd Énnálam. Ha pedig valami szerencsétlenség, vagy csapás ér, folyamodj Énhozzám s bízd magadat Reám. Én, Én, megelégítlek és kisegítlek minden bajból. Csak a szívedet ne engedd át senki másnak, s ne nyugtasd meg senki másnál.” Olyan tiszta és egyértelmű megfogalmazása ez az első parancsolatnak Luthertől. Tulajdonképpen az első parancsolat, amire a mai igeszakaszunk is alapul, a szívünket vizsgálja. A szív vizsgálata pedig igazából a bizalmunk vizsgálatát jelenti. Azt mondja Luther, hogy ne vessük bizalmunkat senki másba, csak Istenbe!  

Nem véletlenül folytatódik a mai textusunk is ezzel a felszólítással, hogy: Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!  Ez ennek a mai üzenetnek a közepe: Szeresd, az Urat! Kedves testvérek itt álljunk meg egy kicsit, ezt lehet egyáltalán parancsolni? Azt még inkább meg tudjuk érteni, amikor azt olvassuk felszólításként, hogy féld az Urat! De a szeretetet lehet parancsolni? Ahhoz, hogy ezt megértsük két dolgot kell tisztán látni: 1, Isten megelőlegező szeretete késztet minket az Ő szeretetére. 2, Ez a szó nem érzelmi töltetű, hanem az elköteleződést, a lojalitást jelenti. Tehát arra szólít fel ez az ige minket, hogy köteleződjünk el Isten felé, de ez a parancs, felszólítás sem előzmények nélküli, hiszen mielőtt ezt kéri az Úr, Ő már végbe is viszi a szabadítást Egyiptomból. Mindig az Úr lép felénk elsőnek, hiszen mi magunk nem vagyunk képesek még arra sem, hogy szeressük Őt. Ezért kell, Istennek cselekedni először, ez a kegyelem. Amikor ezt a parancsot vizsgáljuk, akkor nem mehetünk el amellett, hogy maga az Úr Jézus mondja, erről felszólításról, hogy ez a legnagyobb parancsolat. Ezért ezt nagyon komolyan kell vennünk. Isten egész embert kíván. Nem lehet félig elköteleződni. Ahogyan az oltár előtti igében hallottuk, mikor Jézus megkezdi a szolgálatát megtérésre hív: Térjetek meg! Nem félig, hanem egészen. Ahogyan ebben a részben is háromszor hangzik el a teljesen, egészen kifejezés. Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!  És amikor ezt őszintén végig gondoljuk, akkor oda kell eljutnunk, hogy ez nekünk nem megy. Nem tudjuk egészen szeretni az Urat. Ez nem csoda, hiszen mi nem tudjuk teljesíteni a törvényt. Isten törvényének nem is ez volt a célja, hanem nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg, ahogyan ezt a Galata levélben mondja az ige. Tehát ahhoz, hogy a nagy parancsolatnak engedelmeskedni tudjunk, szükségünk van hitre, szükségünk van Krisztus kegyelmére. Halld meg testvérem! Ezt az örömüzenetet, jó hírt akarja ma továbbítani feléd is az Úr, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit által lehet egészen szeretni Őt. Benne tud teljesülni, az első és nagy parancsolat, és akkor, ha a megelőző kegyelem megtalál, akkor már ez a szeretet, hálából fog jönni. Hálából fogod szeretni az Urat egészen, és ennek hatása lesz az életedre. Ahogyan a második nagy parancsolat is folytatódik. Szeresd felebarátodat, mint magadat.

Tulajdonképpen, a kegyelem szüli azt az életváltozást, amit megtérésnek, új életnek szoktunk hívni. Amikor a Szentlélek munkája nyomán, a kegyelem által, hálából tudod szeretni az Urat, és ez, hatással van az egész életedre. Ahogyan azt délelőtt is hallottuk, hogy milyen hatással volt Jézus hívás az első tanítványok életére. Teljesen megváltozott az életük.

A mai textusunk záró része is erről beszél. Legyen látható, legyen felismerhető rajtunk az Isten Igéje. ⁶Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. ⁷Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! ⁸Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. ⁹Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra! Ha szereted az Urat, hálából a Lélek által, akkor az Ige a szívedben fog maradni. A szív, a héber gondolkodásban azt jelenti, hogy az elmémben. Tehát, hogy az Ige marad az életed irányítója, és ebből az következik, hogy ez látható lesz rajtad. Először beszélsz róla a családodban, aztán az otthonodban adod ezt tovább. Kedves testvérek, most elmondom ez nálunk hogyan történt, mikor gyerek voltam. A szüleim tulajdonképpen már gyerekkoromtól kezdve tanítottak az evangéliumra. Sokat beszéltek róla. Történetekben, mesékben, vagy egyszerűen olvastak a bibliából. Ebből kialakult nálam egyfajta ismeret, de elmondok most egy titkot. A legnagyobb példa számomra a szüleim élete volt, ahogyan megélték a hitüket. Nem voltak tökéletesek, nem voltak bűntelenek, ma sem azok. De tudtak bocsánatot kérni, volt olyan amikor még tőlünk gyerekektől is, és tudtak megbocsájtani igazán. Számomra ettől vált hitelessé az, amit tanítottak. Én ebből sejtettem meg, hogy igazuk van, mert ők nem csak beszéltek róla, hanem élték is a kegyelmet, és élik mind a mai napig is.Amikor, életté válik a kegyelem, az előbb utóbb, majd a kívülállók számára is világos lesz.

Kedves testvérek, elmondok egy személyes estet, ami jól példázza ezt. Többször beszéltem már arról, hogy ifjúként kosárlabdázó voltam. Ez az eset is ehhez kapcsolódik. Szokás volt abban a csapatban, ahol játszottam, hogy a meccsek után a játékosok, elmentek együtt kocsmázni, bulizni. Amíg nem jártam az Úr útján, azelőtt a csapataimban ezt a hagyományt én is gyakoroltam. Viszont, amikor ebben a csapatban játszottam, akkor már megtér hívő emberként éltem, és Isten szabadítása alatt volt az életem, többek között az alkoholból és a bulizásból is megszabadított. Így mikor ebben a csapatban hívtak kocsmázni, akkor nemet mondtam nekik. Az is kiderült számukra, hogy azért mondok nemet, mert Jézus Krisztus engem már megszabadított az alkohol kötelékéből és nem akarok arra a területre visszatérni. Nagyon furcsán néztek rám a társaim, sokan régről ismertek, tudták, hogy régen milyen vad életet éltem. Ezért néha meccsek után cikiztek is párszor Jézussal, de ez nem volt vészes, ki lehetett bírni. Aztán egyszer csak úgy alakult, hogy az egyik csapattársammal ketteseben maradt egy edzés után, és elkezdtünk beszélgetni. Ez a csapattársam is sokszor cikizett mikor nem mentem sörözni, de ezen az alkalmon amikor csak ketten voltunk, elkezdett kérdezni, Istenről, hitről, Jézus Krisztusról. Körülbelül félórát beszélgettünk, és bizonyságot tudtam tenni neki, és azzal zárta a beszélgetést, hogy irigyel a hitemért. Két hét múlva, egy másik csapatársammal beszélgettem négyszemközt. Ott is ő kérdezett, őt az érdekelte, hogy miért nincsen még barátnőm. Elég gúnyosan kérdezte ezt tőlem. Én elmondta neki, hogy hívő emberként hívő lányt keresek, és nem olyan könnyű találni. Ennek kapcsán beszélgettünk egy jót, ahol szintén bizonyságot tudtam tenni Jézus Krisztusról. Aztán szép lassan egy kis idő múlva elmaradtak már a cikizések a meccsek után, elfogadták, hogy nem megyek velük kocsmázni, és azt láttam rajtuk, hogy kíváncsian figyelnek, és tisztelnek a hitemért. 

Testvérem, ha szereted az Urat, annak a következménye az lesz, hogy láthatóvá válik az Ige az életedben, akár reggel, akár este, bármit csinálsz. Aztán már nem csak a szavaidban, hanem látható lesz a cselekedeteidben is, és észrevehető lesz a gondolkodásodban is. Tulajdonképpen így válik valósággá az, hogy a teljes életedet áthathatja az Ige. Ezt jelenti szeretni az Urat, elköteleződni felé, így lesz bizonyságtevő életünk. Persze azt soha ne felejtsük, hogy a keresztyén élet, nem mindig könnyű, nem mindig sikerpálya, mert nem válunk tökéletessekké, bűntelenekké. Erre is igaz az, amit Luther Márton a halála előtt mondott: „Mindannyian koldusok vagyunk!”. Bizony, mind rászorulunk a Szentlélek munkájára, az Atya irgalmára és Jézus Krisztus váltáságra, hogy igazán szeretni tudjuk Istent és az embertársainkat egyaránt.

Én azt kívánom mindannyiunknak, hogy tudjunk élni ezzel a drága kegyelemmel, és utána pedig tudjunk élni belőle, napról napra.