„Azok pedig, akik elfogadták az ő beszédét, megkeresztelkedtek; és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” (ApCsel 2,41)

Pünkösd ünnepe a Szentlélek kiáradását és az egyház születését hirdeti. Egy különleges pillanat, amikor az apostolok bátor igehirdetése nyomán emberek ezrei tértek meg, keresztelkedtek meg, és lettek tagjai egy új közösségnek – az élő Krisztus testének.

Az Apostolok Cselekedetei tanúsága szerint ezek az emberek nem pusztán lelkesedtek egy új tanítás iránt. Nem csupán egyéni élményekről van szó. Hanem egy világos közösségi elköteleződésről: csatlakoztak „hozzájuk” – azaz az apostolokhoz, az első tanítványokhoz, a Krisztusban már hívő közösséghez.

Ez a „hozzájuk csatlakozás” ma is aktuális. Bár az Újszövetség nem használja a mai értelemben vett „egyház-tagság” kifejezést, a pünkösdi események világosan mutatják: a Krisztusba vetett hit nem magányos út. A megváltott ember Krisztus testének tagjává válik. Az egyházban él – közösségben, elköteleződéssel, felelősséggel és szeretettel.

Pásztor és nyáj – nem lehet egymás nélkül

Pál apostol az efezusi presbitereket így inti: „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, amelybe a Szentlélek tett titeket felvigyázókká...” (ApCsel 20,28) A pásztorlás csak akkor lehetséges, ha a pásztor ismeri a nyájat, és a nyáj is ismeri pásztorát. Ezért az első gyülekezetek igyekeztek számon tartani tagjaikat – nem adminisztrációs kényszerből, hanem szeretetből. Hogy tudják, kikért felelősek. Hogy megvédjék azokat, akiket az Úr rájuk bízott.

Ez a védelem nem véletlen. Már az első időkben is megjelentek tévtanítók, romboló erők, akik zavart és szakadást okoztak. Ezért az egyház figyelt arra, hogy hiteles emberek jöjjenek közéjük. Ajánlólevelek, személyes ajánlások – mint Apollós vagy Fébé esetében – segítették a testvérek közötti bizalmat.

Pünkösd öröksége: hívő közösség és elköteleződés

Pünkösd ma is erre hív bennünket: hogy ne magányos keresztényként éljünk, hanem testvérként, közösségben. Hogy ne sodródjunk egyik helyről a másikra, hanem gyökerezzünk meg. Hogy ne csak fogyasztói, hanem felelős, szolgáló tagjai legyünk gyülekezetünknek.

A Szentlélek nem csak megtérésre indít. Hanem közösséget épít. Azt akarja, hogy Krisztus menyasszonya – az egyház – tiszta, hűséges és egységes legyen. Ezt ma is csak úgy tudjuk megélni, ha komolyan vesszük: egy közösséghez tartozni ajándék, de felelősség is. A mai világ individualizmusában ez pünkösd egyik prófétai üzenete: nem elég hinni – tartozni is kell.

Hála és ima a gyülekezetért

Ezért adunk hálát mi is a Komáromi Evangélikus Gyülekezetben – a Szentlélekért, aki ma is hív, formál és egyesít bennünket. Imádkozunk azokért, akik még keresik a helyüket, hogy megtalálják azt Krisztus testében. És kérjük Istent, hogy gyülekezetünk ma is olyan otthon lehessen, mint amilyen az első jeruzsálemi gyülekezet volt – befogadó, elkötelezett és élő.

Pünkösd a közösség születésének ünnepe. Legyünk benne mi is teljes szívvel, testben és lélekben.

Áldott Pünkösdöt kívánok mindenkinek!

Kedves Testvéreim, Barátaim, Olvasóim!

A Húsvét fényében járunk még, de már a Pünkösd szele is megérintette a lelkünket. Az egyházi év egyik „csendes” ünnepe közeleg – legalábbis sokszor így érezzük: a mennybemenetel napja. Talán azért tűnik kevésbé látványosnak, mert nem tartunk nagy misztériumdrámákat róla, nincs hozzá ikonikus zene vagy ünnepi menü. De lehet, hogy éppen azért van szükségünk erre az ünnepre, mert megtanít újra a lényegre figyelni.

Az Apostolok Cselekedeteinek könyvének első fejezetéből szól ma hozzánk Isten Igéje. A tanítványok kérdése mélyen emberi:
„Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?”
Őszintén: hányszor tesszük fel mi is ezt a kérdést más formában?
– Mikor lesz végre rend az országban?
– Mikor szűnik meg a háború, az infláció, a betegség, a családi feszültség?
– Mikor áll helyre az, amit mi Isten országának gondolunk?

Jézus válasza nem elutasító, de helyreigazító:
„Nem a ti dolgotok...”
Ez elsőre lehangolhatna bennünket, de valójában felszabadító üzenet. Nem a mi dolgunk az idők és alkalmak ismerete – de van dolgunk!
„Erőt kaptok... és tanúim lesztek!”

Ez a mennybemenetel ajándéka: Jézus nem tűnik el a világból, csak másképpen lesz jelen. Most már nem testi szemmel, hanem Lelke által munkálkodik bennünk. Elmegy, hogy helyet készítsen – de itt marad, hogy tanúivá formáljon.

A tanítványok még mindig az eget nézik, döbbenten, tanácstalanul. És ekkor hangzik el a kérdés, amely ma is szíven üt:
„Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?”
Nem az ég felé nézés a probléma – hanem ha csak oda nézünk. Aki mennybe ment, az vissza is jön – addig viszont van küldetésünk. Nem nézelődni hívtak minket, hanem tanúságot tenni: Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, sőt a föld végső határáig.

Kedves barátom, ne engedd, hogy a pillanat csodája megbénítson. Ne csak felfelé nézz – nézz körül is! Kik azok, akiket rád bízott Isten a tanúságtétellel? Hol a te Jeruzsálemed, Júdeád, Samáriád?

Az első tanítványok hazamentek Jeruzsálembe. Nem egyből indult a világmisszió. Előbb imádkoztak, vártak, együtt voltak – és megkapták a Szentlelket.

Talán nekünk is ez a következő lépés: nem az, hogy minden kérdésre választ találjunk, hanem hogy engedjük, hogy a Lélek felkészítsen. Mert csak a Lélek által tudjuk betölteni Jézus küldetését.

Áldott mennybemenetel ünnepét kívánom mindnyájatoknak!
Maradjunk tanítványként az úton – akik nemcsak néznek, hanem indulnak is Krisztussal!

Egyházfegyelem és elszámoltathatóság – Mit tanít nekünk a Pintér Béla-ügy?

Az elmúlt napokban a magyar keresztény közösség figyelmét egy fájdalmas és megrázó eset kötötte le: Pintér Béla, az egyik legismertebb hazai keresztény könnyűzenei szolgáló több áldozat tanúsága szerint hosszú éveken át visszaélt lelki és hatalmi befolyásával. A vádak mélysége és az érintettek fájdalma megrendítő – és közben nyilvánvalóvá teszi, mennyire égető szükségünk van az egyházon belüli felelősségre vonhatóságra, átláthatóságra és egészséges egyházfegyelemre.

Nem bűnbakkeresés, hanem igazság és gyógyulás

Keresztényként nem az a küldetésünk, hogy gyors ítélkezéssel elhatárolódjunk valakitől, vagy a világ felé egy „tökéletes közösség” képét próbáljuk fenntartani. Ellenkezőleg: az evangélium lényege, hogy a bűn megnevezhető, a bűnös felelősségre vonható, és hogy Isten kegyelme nem olcsó felmentés, hanem az igazságon keresztül vezető út a megtéréshez és helyreálláshoz.

Mi az egyházfegyelem?

Az egyházfegyelem nem büntetőmechanizmus, hanem a szeretet eszköze. Az Újszövetségben Jézus maga tanítja (Mt 18,15–17), hogy hogyan kell testvériesen, de határozottan kezelni a bűnt a közösségben. Pál apostol pedig újra meg újra hangsúlyozza a gyülekezeteknek: a bűn nem maradhat következmények nélkül (1Kor 5; Gal 6,1; 1Tim 5,19–20). Az egyházfegyelem célja nem a megszégyenítés, hanem a megtérés, és a gyülekezet védelme – különösen a kiszolgáltatottak, fiatalok, lelki gondozásban részesülők védelme.

Hol hibázunk mi, keresztény közösségek?

A mostani ügy figyelmeztet: hajlamosak vagyunk túlzottan megbízni karizmatikus vezetőkben, és a sikert, a népszerűséget, a „gyümölcsözőséget” a jellem elé helyezni. Előfordul, hogy nem kérdezünk, nem figyelünk a figyelmeztető jelekre, vagy nem vesszük elég komolyan az áldozatok szavát. Az is megtörténhet, hogy félünk felelősségre vonni a „saját embereinket”, nehogy botrány legyen. Pedig az igazi botrány éppen az, ha elmarad az igazságtétel.

Elszámoltathatóság: mindannyiunk felelőssége

Egy egészséges gyülekezet vagy szolgálat jellemzője, hogy senki sem mozoghat „ellenőrizhetetlen zónában”. Az elszámoltathatóság nem bizalmatlanság jele, hanem a testvéri szeretet kultúrája, ahol felelős vezetés, tanácsadás és ellenőrzés együtt munkálja a tisztaságot és a hitelességet.

Pintér Béla esete fájdalmas emlékeztető arra, hogy nem elég jól szolgálni – Jézusnak tetszően kell élni. A szolgálat sosem ment fel a jellemfejlődés, a bűnbánat és a közösségi elszámoltathatóság alól. A zenei szolgálat gyümölcsei sem takarhatják el azokat a sebeket, amelyeket áldozatok hordoznak – különösen, ha azok évekig ki sem mondódhattak.

Hogyan tovább?

Most nem a vádaskodás ideje van, hanem a megvizsgálásé, az imádságé és a megtisztulásé. A gyülekezeteknek ki kell dolgozniuk:

• Transzparens működési elveket a szolgálatok és szolgálók ellenőrzésére.

• Biztonságos tereket az áldozatoknak a meghallgatásra és lelki segítségre.

• Valódi elszámoltathatósági rendszereket vezetők számára – akár más felekezetekkel közösen is.

Végezetül

Ez az eset lehetne csak egy botrány a sok közül – de lehet egy új kezdet is. Egy olyan megtisztulási folyamat kezdete, amelyben komolyan vesszük, hogy Isten népe vagyunk, nem a magunké, hanem Krisztuséi. Ahol újra felragyoghat a hitelesség, az irgalom és az igazságosság egysége.

„Mert itt az idő, hogy elkezdődjék az ítélet az Isten házán…” (1Pt 4,17)

Isten adjon ehhez bátorságot, alázatot és megújulást.

Isten utálja a válást.

Gyűlöli, mert mindig hűtlenséggel jár a házasság ünnepélyes szövetségéhez, amelyet két partner kötött előtte, és mert káros következményekkel jár ezekre a partnerekre és gyermekeikre nézve (Mal 2:14-16). A Szentírásban a válás csak az ember bűne miatt megengedett. Mivel a válás csak az ember bűnének engedménye, és nem része Isten eredeti tervének a házasságra vonatkozóan, minden hívőnek Istenhez hasonlóan gyűlölnie kell a válást, és csak akkor kell azt követnie, ha nincs más megoldás. Isten segítségével egy házasság túlélheti a legsúlyosabb bűnöket is.

A Máté 19:3-9-ben Krisztus világosan tanítja, hogy a válás az ember bűnéhez való alkalmazkodás, amely sérti Isten eredeti szándékát a házassági kötelék bensőséges egységére és állandóságára vonatkozóan (1Mózes 2:24). Azt tanította, hogy Isten törvénye csak a „szív keménysége” miatt engedi meg a válást (Mt 19:8). A törvényes válás engedmény volt a hűséges partner számára a bűnös partner szexuális bűne vagy elhagyása miatt, így a hűséges partner többé nem kötődött a házassághoz (Mt 5:32; 19:9; 1Kor 7:12-15). Bár Jézus azt mondta, hogy a válás bizonyos helyzetekben megengedett, nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a beszédében elsősorban azt akarta helyreigazítani a zsidók azon elképzelését, hogy „bármilyen okból” elválhatnak egymástól (Mt 19:3), és megmutatni nekik, milyen súlyos dolog a bűnös válás követése. Ezért a hívőnek soha nem szabad a válást fontolóra vennie, kivéve különleges körülmények között (lásd a következő szakaszt), és még ilyen körülmények között is csak vonakodva szabad azt megtenni, mert nincs más lehetőség.

A válás indokai

A válás egyetlen újszövetségi indoka a szexuális bűn vagy a hitetlen általi elhagyás. Az elsőt Jézus a görög porneia szó használatában találjuk (Mt 5:32; 19:9). Ez egy általános kifejezés, amely magában foglalja az olyan szexuális bűnöket, mint a házasságtörés, a homoszexualitás, a bestialitás és a vérfertőzés. Amikor az egyik partner szexuális bűnnel megsérti a házasság egységét és intimitását - és elhagyja szövetségi kötelezettségét -, a hűséges partner rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Miután minden eszközt kimerítettek annak érdekében, hogy a vétkes partnert megtérésre bírják, a Biblia megengedi a hűséges partner számára a válás általi feloldozást (Mt 5:32; 1Kor 7:15).
A válás engedélyezésének második oka az az eset, amikor a hitetlen társ nem kíván együtt élni hívő házastársával (1Kor 7:12-15). Mivel „Isten békességre hívott el minket” (15. v.), a válás megengedett, és ilyen helyzetekben előnyösebb is lehet. Ha egy hitetlen ember el akarja hagyni a házasságot, az, hogy megpróbáljuk őt a házasságban tartani, csak még nagyobb feszültséget és konfliktust okozhat. Továbbá, ha a hitetlen végleg elhagyja a házastársi kapcsolatot, de nem hajlandó beadni a válókeresetet, talán életmódja, felelőtlensége miatt, vagy azért, hogy elkerülje a pénzbeli kötelezettségeket, akkor a hívő lehetetlen helyzetbe kerül, mivel jogi és erkölcsi kötelezettségei vannak, amelyeket nem tud teljesíteni. Mivel „a testvér ilyenkor nincs rabságban” (1Kor 7:15), és ezért már nem köteles a házasságban maradni, a hívő beadhatja a válókeresetet anélkül, hogy Isten nemtetszésétől kellene tartania.

Az újraházasodás lehetősége

Az újraházasodás csak akkor megengedett a hűséges partner számára, ha a válás bibliai alapon történt. Valójában a bibliai válás célja, hogy világossá tegye, hogy a hűséges partner szabadon újraházasodhat, de csak az Úrban (Róm 7:1-3; 1Kor 7:39). Azok, akik bármilyen más okból elválnak, vétkeztek Isten és a házastársuk ellen, és számukra az, hogy mással házasodnak, „házasságtörés” (Márk 10:11-12). Ezért mondja Pál, hogy a hívő nő, aki bűnös módon elválik, „maradjon hajadon, vagy pedig béküljön ki a férjével” (1Kor 7:10-11). Ha a nő megbánja a bibliaellenes válás bűnét, akkor a bűnbánat igazi gyümölcse az lenne, hogy kibékülést keres a volt férjével (Máté 5:23-24). Ugyanez igaz arra a férfira is, aki bibliaellenesen válik el (1Kor 7:11). Az ilyen ember csak akkor házasodhatna újra mással, ha a korábbi házastárs újra férjhez megy, hitetlennek bizonyul, vagy meghal, és ezekben az esetekben a megbékélés már nem lehetséges.
A Biblia figyelmeztető szavakat is ad mindazoknak, akik egy elvált emberrel való házasságot fontolgatnak. Ha a válás nem bibliai alapon történt, és még mindig fennáll a kibékülés felelőssége, akkor az, aki feleségül veszi az elváltat, házasságtörőnek minősül (Márk 10:12).

Az egyház szerepe

Azok a hívők, akik nem bibliai alapon követik a válást, egyházfegyelem alá tartoznak, mert nyíltan elutasítják Isten Igéjét. Aki nem biblikus válást szerez, és újraházasodik, az házasságtörésben bűnös, mivel Isten nem engedélyezte az eredeti válást (Máté 5:32; Márk 10:11-12). Ez a személy a Máté 18:15-17-ben leírt egyházfegyelmi lépéseknek van alávetve. Ha egy magát kereszténynek valló személy megszegi a házassági szövetséget, és nem hajlandó megbánni az egyházfegyelmi eljárás során, a Szentírás azt az utasítást adja, hogy az illetőt ki kell zárni az egyházból, és hitetlennek kell tekinteni (17. v.). Ha a fegyelmezés eredményeként az engedetlen házastársat ilyen módon „kitaszítottá” vagy hitetlenné minősítik át, a hűséges házastárs szabadon elválhat a válásra vonatkozó rendelkezés szerint, ahogyan az 1Korinthus 7:15 szerint a hitetlen távozó házastárs esetében is történik. Az ilyen válás előtt azonban ésszerű időt kell hagyni arra a lehetőségre, hogy a hűtlen házastárs a fegyelmezés miatt visszatérjen.
A helyi gyülekezet vezetőségének segítenie kell az elvált egyedülálló hívőknek is abban, hogy biblikusan megértsék helyzetüket, különösen olyan esetekben, amikor a bibliai tanítás megfelelő alkalmazása nem tűnik egyértelműnek. Például a gyülekezet vezetőségének időnként el kell döntenie, hogy az egyik vagy mindkét volt partner jogosan tekinthető-e „hívőnek” a múltbeli válásuk idején, mert ez befolyásolja a bibliai elvek alkalmazását a jelenlegi helyzetükre (1Kor 7:17-24). Továbbá, mivel az emberek gyakran átkerülnek más gyülekezetekbe vagy más gyülekezetekből, és sok ilyen gyülekezet nem gyakorol gyülekezeti fegyelmet, szükségessé válhat, hogy a vezetőség eldöntse, hogy a tag elhidegült vagy volt házastársa jelenleg kereszténynek tekinthető-e, vagy hitetlennek kell-e tekinteni a folyamatos engedetlenség miatt. Ez bizonyos esetekben ismét a bibliai elvek alkalmazását befolyásolná (1Kor 7:15; 2Kor 6:14).

A megtérés előtti válás

Az 1Korinthus 7:20-27 szerint az üdvösségben nincs semmi olyan, ami egy bizonyos társadalmi vagy családi állapotot követelne meg. Pál apostol ezért arra utasítja a hívőket, hogy ismerjék el, hogy Isten gondviseléssel engedi meg azokat a körülményeket, amelyekben Krisztushoz való csatlakozásukkor találják magukat. Ha elhívást kaptak, amíg házasok voltak, akkor nem kell válást kérniük (még akkor sem, ha a válás bibliai alapon megengedett). Ha elhívást kaptak, miközben elváltak, és nem tudnak kibékülni korábbi házastársukkal, mert az hitetlen vagy újraházasodott, akkor szabadon megmaradhatnak egyedülállónak, vagy újraházasodhatnak egy másik hívővel (1Kor 7:39; 2Kor 6:14).

Bűnbánat és megbocsátás

Azokban az esetekben, amikor a válás nem bibliai alapon történt, és a bűnös partner később megbánja bűneit, Isten kegyelme a bűnbánat pillanatában érvényesül. Az igazi bűnbánat jele az 1Korinthus 7:10-11 megvalósításának vágya, ami magában foglalja a hajlandóságot a volt házastárssal való megbékélésre, ha ez lehetséges. Ha azonban a megbékélés nem lehetséges, mert a volt házastárs hitetlen vagy újraházasodott, akkor a megbocsátott hívő a gyülekezet vezetőségének gondos útmutatása és tanácsa mellett egy másik kapcsolatot folytathat.
Azokban az esetekben, amikor egy hívő nem bibliai alapon kapott válást, és újraházasodott, mindaddig bűnös a házasságtörés bűnében, amíg ezt a bűnt meg nem vallja (Márk 10:11-12). Isten ezt a bűnt azonnal megbocsátja, ha bűnbánatra kerül sor, és a Szentírás semmi másra nem utal. Ettől kezdve a hívőnek folytatnia kell a jelenlegi házasságát.

„Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret, és hálákat adván, megtöré, és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” (Máté 26,26)

Ó, mily mélységes csoda ez! A világ bölcsei nem értik, a filozófusok megütköznek rajta, a gőgös értelem pedig képtelen megragadni. De a hívő szív alázattal borul le e szent titok előtt, és örömmel mondja: „Ámen, Uram Jézus! Úgy van, amint mondod!”

E napon, nagycsütörtökön, emlékezünk arra az estére, amikor a mi Urunk, az Isten Báránya, az Ő szenvedése előtt, szeretetének legmélyebb zálogát adta övéinek: önmagát, kenyérben és borban. Nem csak jelképet, nem csak emléket, hanem valóságot – testét és vérét a bűnök bocsánatára.

A szövetség vére

„Ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26,28)

Íme, itt teljesedik be az, amit az Úr Mózes által előre hirdetett: „Ez a szövetség vére, amelyet az Úr veletek kötött.” (2Móz 24,8) De nem többé bikák és bakok vére – hanem az Isten Fia vére, aki örök szövetséget szerzett azoknak, akik hisznek Őbenne.

Ó, te ember, ne vedd ezt könnyen! Mert a kereszten kiontott vér nem játék, nem hasonlat, hanem megváltásod ára. Ez a vér békít ki téged Istennel. Ez a vér mossa le bűneidet. Ez a vér nyit utat az Atya trónjához. Ez a vér az örök élet záloga.

Nem emberi szó, hanem Krisztus szava

Lutherrel együtt kiáltom: ha az Úr Jézus mondja, hogy „Ez az én testem”, akkor ez az Ő teste – nem úgy, ahogy az emberi ész gondolja, hanem ahogy az Ő isteni szava munkálja. Mert ahol Isten igéje van, ott van az igazság. Nem ember változtatja a kenyeret testté, hanem Isten szava teszi azzá.

Az Úr asztala nem azoknak való, akik magukat méltónak tartják, hanem azoknak, akik éheznek és szomjaznak az igazságra. Akik sírnak bűneik miatt, és kegyelmet keresnek. Akik hiszik, hogy az Úr ígérete igaz, és az Ő szava nem hazudik.

A jövő reménysége

„Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában.” (Máté 26,29)

Nemcsak múlt és jelen van itt, hanem jövő is. A szent vacsora nem csupán emlékezés és jelenlét, hanem ígéret is: eljön a nap, amikor a Bárány menyegzőjén, az örök lakomán, együtt ülhetünk vele az asztalnál. Ott nem lesz többé halál, bűn, fájdalom, sem könny. Ott a pohár örömre telik meg, és a kenyér örök életet ad.

Most pedig, míg e világ tart, énekeljük a dicséretet, mint a tanítványok az Olajfák hegyére menvén. Mert bár az éjszaka közelít, a hajnal már felragyogott a kereszten.

Soli Deo Gloria!

A Házasság Hete és az isteni szövetség szépsége

Minden év februárjában a Házasság Hete alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk a házasság jelentőségéről, szerepéről és isteni rendeltetéséről. Keresztényként különösen fontos számunkra, hogy ne csupán társadalmi vagy érzelmi szempontból vizsgáljuk a házasságot, hanem Isten kijelentése alapján értsük meg annak valódi értelmét és célját. A biblikus házasság nem csupán egy szerződés két ember között, hanem egy szent szövetség, amely Isten tervének része.

Isten terve a házasságról
A házasság intézménye nem emberi találmány, hanem Isten ajándéka. A Teremtés könyvében olvassuk: „Nem jó az embernek egyedül lenni; alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz 2,18) Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, és házasságra hívta őket, hogy egységben éljenek, kiegészítsék egymást, és együtt dicsőítsék Őt. A bibliai házasság tehát nem csupán egy romantikus kapcsolat, hanem egy mély, elkötelezett szövetség, amely az isteni szeretet és hűség mintájára épül.

A biblikus házasság jellemzői
1. Isten-központúság – A biblikus házasság alapja Krisztus. Amikor a házastársak az Urat helyezik a középpontba, kapcsolatuk erősödik és elmélyül.
2. Elkötelezettség és hűség – A házasság nem csupán egy emberi egyezség, hanem életre szóló elköteleződés. Jézus maga is azt tanította: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Máté 19,6)
3. Önfeláldozó szeretet – Pál apostol így ír az Efézusi levélben: „Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (Ef 5,25) A biblikus házasságban a szeretet nem csupán érzelem, hanem cselekvő önátadás.
4. Tisztelet és egység – A férj és a feleség nem vetélytársak, hanem egymás társai és segítői. A házasság akkor működik jól, ha mindketten tisztelik és támogatják egymást.
5. Családi szerepek betöltése – A gyermeknevelés és a hit átadása is a biblikus házasság fontos része. A keresztény házasság a következő generáció számára is példát mutat.

Hogyan népszerűsítsük a biblikus házasságot?
A mai társadalom sokféle nézetet képvisel a házasságról, és gyakran elfeledkezik annak isteni eredetéről. Ezért fontos, hogy a keresztény közösségek hangsúlyozzák a bibliai házasság értékeit. Néhány gyakorlati lépés:
- Házassági szemináriumok és lelkigyakorlatok szervezése – A gyülekezetek támogathatják a házaspárokat biblikus alapú tanításokkal és közös programokkal.
- Tanúságtételek megosztása – Megerősítheti a házasságokban élőket, ha másoktól hallanak arról, hogyan munkálkodik Isten a kapcsolatukban.
- Fiatalok felkészítése – A biblikus házasság népszerűsítése nem csupán a házasoknak szól; fontos, hogy a fiatalok is megismerjék Isten tervét.
- Imádság a házasságokért – Az egyház közössége imádkozzon a házaspárokért, hogy Isten áldása és vezetése kísérje őket.

A Házasság Hete remek alkalom arra, hogy újra felfedezzük és megerősítsük a biblikus házasság értékeit. Isten ajándékként adta a házasságot, és azt akarja, hogy benne örömöt, szeretetet és szentséget találjunk. Hordozzuk ezt az üzenetet, és mutassuk meg a világnak, hogy a biblikus házasság nem csupán egy hagyomány, hanem Isten tökéletes terve az ember számára.

Luther Márton Nagy Káté - A HATODIK PARANCSOLAT - Ne paráználkodjál

Ezek a parancsolatok már most önmagukban könnyen érthetők az előzőből, mert valamennyi azt célozza, hogy óvakodjunk attól, hogy felebarátunkat bármi módon megkárosítsuk. Szép rendbe is vannak szedve. Először felebarátunk személyéről van szó azután következik a hozzá legközelebb álló személy vagy saját életéhez legközelebb álló kincse, vagyis hitvestársa, aki vele egy test és vér. Felebarátunkat tehát semmi más java révén nem lehet jobban megkárosítani. Éppen ezért jelenti ki világosan ez a parancsolat, hogy feleségével kapcsolatban meg ne gyalázzuk őt. Azért utal főként a házasságtörésre, mert a Zsidó népnél az volt a rend és a törvény, hogy mindenkinek házasságban kellett élnie. Éppen ezért az ifjúságot lehető legkorábban megházasították, a szüzesség állapotát pedig semmire sem becsülték, viszont semmiféle nyilvános paráználkodást nem engedtek meg, sem nőknek, sem férfiaknak — nem úgy, mint mostanában! Ezért volt náluk a házasságtörés a legelterjedtebb paráznaság. Mivel azonban nálunk megtalálható minden erkölcstelenség és szemérmetlenség szégyenletes keveréke és szennye, ez a parancsolat is érvényes mindennemű paráznaság ellen, akárhogyan nevezik azt. Nem is csupán a külső cselekedetet tiltja, hanem mindennemű okát, ösztönzését és eszközét is; vagyis azt követeli, hogy tiszta legyen szívünk, szánk és egész testünk, ne adjunk se helyet, se segítséget vagy tanácsot paráznaságra. Sőt nemcsak ezt, hanem azt is, hogy óvjunk, védjünk és mentsünk, ahol veszély és baj van, viszont segítsünk és tanácsoljunk, hogy felebarátunk becsülete érintetlen maradjon. Mert ha ezt elmulasztod, pedig megakadályozhatnád, vagy szemet hunysz, mintha nem tartoznék rád, akkor éppen olyan vétkes vagy, mint maga a tettes. Rövidre fogva tehát azt követeli, hogy mindenki tisztán éljen és felebarátját is erre segítse. Isten tehát ezzel minden ember hitvestársát körül akarja bástyázni és megoltalmazni attól, hogy bárki is hozzányúljon. Mivel azonban ez a parancsolat éppen a házasság rendjére vonatkozik és alkalmat ad arra, hogy beszéljünk róla, értsd meg és jegyezd meg jól: először azt, hogy Isten mennyire kitünteti és magasztalja ezt a rendet azzal, hogy megerősíti és megvédi parancsolatával. Megerősítette fentebb a negyedik parancsolatban: „Tiszteld atyádat és anyádat!" Itt pedig — mind mondtam —védi és oltalmazza. Azt akarja tehát, hogy mi is isteni és üdvösséges rendként tiszteljük, tartsuk meg és használjuk, mert először is azt minden más rend előtt szerezte és ezért szemmel látható különbséggel teremtette a férfit és az asszonyt, nem fajtalankodásra, hanem azért, hogy ragaszkodjanak egymáshoz, szaporodjanak, gyermekeket szüljenek, tápláljanak és neveljenek Isten dicsőségére. Isten ezért azt minden rendnél gazdagabban meg is áldotta, ezenkívül mindent a világon rászánt és rááldozott, hogy ez a rend jól és bőségesen legyen ellátva. A házasélet tehát nem tréfa, sem játék, hanem kitűnő dolog és Isten szilárd akarata. Mert nagyon fontosnak tartja azt, hogy olyan embereket neveljünk, akik szolgálatukkal Isten ismeretére, üdvösséges életre és csupa jóra segítik a világot, és felveszik a harcot a gonoszság és az ördög ellen. Ezért tanítottam mindenkor azt, hogy ne vessék meg és ne szégyeljék ezt a rendet, ahogyan az elvakult világ és álnok papjaink teszik, hanem nézzük Isten igéje felől, amely ékesíti és megszenteli azt, úgyhogy más rendekkel nemcsak nem egyenlőrangú, hanem megelőzi és felülmúlja valamennyit: császárságot, fejedelemséget, püspökséget, vagy bármi mást. Hiszen minden egyházi és világi rendnek kivétel nélkül meg kell alázkodnia és mindnek ebben a rendben kell élnie, ahogyan azt majd halljuk. Ez tehát nem valami kivételes, hanem a legelterjedtebb, legnemesebb rend: átjárja és átszövi az egész keresztyénséget, sőt az egész világot is.

Másodszor: tudnod kell azt is, hogy ez nemcsak tisztességes, hanem szükséges rend is, és Isten komolyan megparancsolta, hogy ebben éljen megkülönböztetés nélkül minden rendű férfi és nő, aki erre teremtetett, mégis bizonyos — ámbár kevés — kivétellel: akiket Isten kivételezett azzal, hogy nem alkalmasak házaséletre, vagy akiket nagy, természetfeletti adományokkal tett szabaddá arra, hogy meg tudják őrizni tisztaságukat e renden kívül. Ha ugyanis természetünk úgy érvényesül, ahogyan azt Isten belénk oltotta, lehetetlen megőrizni tisztaságunkat házasélet nélkül. Mert a test és vér, test és vér marad, és a természetes hajlam és ösztön elháríthatatlanul és feltarthatatlanul érvényesül, ahogyan azt mindenki látja és érzi. Éppen ezért, hogy a paráználkodást bizonyos mértékig könnyebben el lehessen kerülni, elrendelte Isten a házaséletet, hogy mindenki megkapja kimért részét és megelégedjék azzal; ámbár ahhoz Isten kegyelmére is szükségünk van, hogy szívünk is tiszta legyen. Ebből látod, hogy mennyire Isten rendje és parancsolata ellen van a mi pápás seregünk, valamennyi pap, szerzetes és apáca, mert megvetik és eltiltják a házasságot, és örök szüzességet mernek vállalni és fogadni, ráadásul hazug szóval és látszattal áltatják az egyszerű híveket. Hiszen senkinek sincs olyan kevés kedve és hajlama a szüzességre, mint éppen azoknak, akik nagyobb szentségért kerülik a házaséletet, de vagy nyilvánosan és szemérmetlenül élnek paráznaságban, vagy titokban még gonoszabbat művelnek; úgyhogy az ember ki sem meri mondani, mert sajnos nagyon sokat is tapasztalt. És röviden: még ha tartózkodnak is a cselekedetektől, szívükben mégis csupa szemérmetlen gondolatot és gonosz kívánságot rejtegetnek, úgyhogy örökös tűz és titkos fájdalom emészt bennük, pedig ez a házaséletben elkerülhető. Ez a parancsolat tehát kárhoztat minden házasságon kívüli szüzességi fogadalmat és felment alóla, sőt megparancsolja minden szegény foglyul ejtett lelkiismeretnek, amelyet megcsalt szerzetesi fogadalma, hogy lépjen ebből az erkölcstelen rendből a házaséletbe. Mert még ha egyébként a kolostori élet istenes élet volna is, neki még sincs ereje szüzessége megőrzésére, és ha benne maradna, csak még többet és tovább kellene e parancsolat ellen vétkeznie. Ezt azért mondom, hogy meggyőzzük az ifjúságot, kedvet kapjon a házaséletre és tudja, hogy üdvösséges rend ez, és tetszik Istennek. Így ugyanis idővel ismét elérnénk azt, hogy a házasság ismét visszanyeri becsületét, és kevesebb lesz a szennyes, feslett, rendetlen személy, akik most az egész világon mindenütt arcátlankodnak nyílt paráználkodásukkal és más gyalázatos bűnükkel, ami a házasélet megvetéséből következett. Ezért e tekintetben kötelesek is a szülők és a felsőbbség vigyázni arra, hogy az ifjúságot rendre és tisztességre neveljék, ha pedig felnőttek, Isten segítségével és becsülettel megházasítsák, Isten aztán ráadná áldását és kegyelmét, mi pedig örvendeznénk és gyönyörködnénk benne. Mindebből emeljük ki még befejezésül azt is, hogy ez a parancsolat nemcsak azt követeli, hogy tisztán cselekedjék, beszéljen, gondolkodjék és éljen mindenki a maga rendjében, vagyis többnyire a házasság rendjében, hanem szeresse és becsülje is hitvestársát, akit Isten adott. Mert a házasélet tisztaságát csak úgy lehet megőrizni, ha férj és feleség mindenekelőtt szeretetben és egyetértésben él egymással, ha őszintén és teljes hűséggel szeretik egymást. Ez ugyanis a legfontosabb dolgok egyike: megszeretteti és megkedvelteti a tisztaságot. Ahol ez a szeretet érvényesül, ott ebből minden parancs nélkül magától következik a tisztaság is. Ezért inti Szent Pál is a házastársakat, hogy egymást szeressék és becsüljék. Itt van megint egy kitűnő, sőt sok és nagy jócselekedet, amelyet boldogan dicsérhetsz Isten igéje és parancsa nélkül választott bármiféle egyházi renddel szemben.

„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Efézusi levél 2:8-9

Mindenszentek és Halottak Napja közeledtével természetes, hogy sokan fordulnak a temetők felé, gyertyákat gyújtanak, virágokat helyeznek el. A lélek tiszteletének és az emlékezésnek ez a formája sokak számára fontos és megnyugvást adó szertartás, de fontos, hogy ezeket a szokásokat a tiszta evangéliumi üzenet fényében vizsgáljuk meg. Mi, protestánsok az üdvösség egyetlen forrását Krisztusban, Isten kegyelmében látjuk, nem pedig szertartásokban, hagyományokban vagy szentek közbenjárásában.

A Mindenszentek ünnepe, mint ahogy a katolikus hagyományban a szentek tiszteletének sok eleme, sajnos eltereli a figyelmet a Krisztusba vetett hit központi jelentőségéről. Az Efézusi levél 2:8-9-ben az apostol világosan fogalmaz: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Pál itt egyértelművé teszi, hogy az üdvösség nem érhető el emberi cselekedetek vagy rituálék által, hanem egyedül Isten kegyelméből, amely hit által válik a miénkké. A "dicsekvés" nem a saját érdemeinkről szól, hanem arról, amit Krisztus értünk tett.

Sokan úgy tekintenek a szentekre, mint akik közbenjárnak értünk, akik valamilyen módon hozzájárulhatnak a megváltásunkhoz. Ez azonban egy olyan közvetítő rendszer, amely Krisztus tökéletes áldozatát és kegyelmét elhomályosítja. Az evangélium örömhíre az, hogy Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1Tim 2:5). Ezért, ha Mindenszentekkor a szentek előtt hajtunk fejet, elfeledkezünk arról az ajándékról, amit Istentől közvetlenül kapunk Krisztus áldozata által.

Protestáns hitünk arra buzdít, hogy minden alkalommal, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk, inkább azt az élő hitet élesszük fel magunkban, amely Krisztushoz köt bennünket. Ő a mi reménységünk és vigaszunk, aki a halált legyőzte, és nem a szentek emléke vagy a gyertyák lobogása. Az elhunytakra való emlékezés szép és érthető, de még fontosabb, hogy a szívünk ne a múlandó dolgokhoz, hanem a Krisztusban megnyilvánuló örök kegyelemhez kötődjön. Az örök életet nem lehet megvásárolni vagy kiérdemelni: az Isten ajándéka, amelyet csak hit által vehetünk át.

"Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: 'Az igaz ember pedig hitből fog élni.'” Rómaiakhoz írt levél 1,16-17

Október végén hálás szívvel emlékezünk meg a Reformáció napjáról, arról az eseménysorozatról, amely több mint ötszáz évvel ezelőtt új irányt adott a keresztyénség történetének. Luther Mártonon keresztül a Lélek elindított egy megújulást, ami abban a biblikus meggyőződésben gyökerezett, hogy egyedül a hit által lehetünk igazak Isten előtt. A reformáció hívása a mai napig nem szűnt meg; sőt, ma is ugyanolyan eleven erővel bátorít bennünket, hogy ne szégyelljük az evangéliumot, hanem teljes meggyőződéssel éljünk benne, általa.

1. Az evangélium: Isten hatalma a hitre alapozott élethez

Pál apostol szavai arra emlékeztetnek minket, hogy az evangélium Isten hatalma, amely minden hívőnek üdvösségére van. Nem emberek által alkotott szabályok és törvények által üdvözülünk, hanem azáltal a kegyelem által, amelyet Isten ad nekünk Jézus Krisztusban. Luther felismerte, hogy életünk alapja nem az, amit mi teszünk, hanem amit Isten tett értünk. Hitből élünk, mert tudjuk, hogy Isten szeretete és ereje tart meg minket az ige és a Lélek álatal.

2. „Hitből hitbe” – Isten igazsága a mindennapokban

Isten igazsága megmutatkozik abban, hogy Ő minden helyzetben hűséges azokhoz, akik bíznak benne. Az, hogy „hitből hitbe” élünk, arra is utal, hogy a hitünk nem egy statikus állapot, hanem egy élő, folyamatosan mélyülő kapcsolat Istennel. Luther életében is ez a dinamizmus volt jelen: hitben élni azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten igazságát,kegyelmét és teljes szível bízunk benne, hogy ez a kegyelem és ez az igazság megtart minket Lelke által. Isten kegyelme és igazsága állandó, és arra hív minket, hogy hitünkkel kapaszkodjunk bele, és életünkkel tegyünk bizonyságot róla.

3. Az igaz ember hitből él – bátorság és kitartás a mai világban

Az evangélium hirdetése sokszor kihívásokkal teli, talán néha félelmetes is lehet. Pál azonban arra hív minket, hogy ne szégyelljük az evangéliumot, hiszen ez az a hatalom, amely megváltást hoz minden ember számára. Luther is bátorsággal állt ki a megújulás mellett, mert tudta, hogy Isten igazságát nem lehet elhallgatni. Ahogyan ő megtapasztalta Isten kegyelmét és igazságát, úgy mi is bátran kiállhatunk hitünk mellett a mindennapi életben, még ha ez olykor nehézségekkel is jár.

Összegzés

Reformáció alkalmából emlékezzünk arra, hogy az evangélium ma is ugyanaz a hatalmas erő, amely áthatolt a történelem viharain, és ma is új életet ad mindenkinek, aki hittel elfogadja. Ne szégyelljük ezt az evangéliumot, hanem éljünk meg azt hitben, bizalommal, bátorsággal és hálával! Emlékezzünk arra, hogy Isten igazsága bennünk is megvalósulhat, ha megnyitjuk szívünket előtte, és engedjük, hogy hitből hitbe vezessen minket.

Ha azt hiszed, hogy a csodálatos lelki ajándékok bármelyike csak az apostoli korszakban működött, és hogy ezek közül néhány vagy mindegyik fokozatosan megszűnt az első század vége előtt, akkor szesszacionista vagy.

Ha úgy hiszed, hogy az Újszövetségben leírt összes lelki ajándék változatlanul, változatlanul és változatlanul folytatódott a nyelvek pünkösdi kiáradása óta, akkor kontinúacionista vagy.

Elég nehéz igazi kontinúacionistát találni. Abszolút nem-koncesszionisták csak a karizmatikus mozgalom bizarr peremén léteznek. A karizmatikusok azok az emberek, akik szeretik egymást „apostoloknak” nyilvánítani, igényt tartanak (és elkerülhetetlenül visszaélnek) az összes apostoli előjoggal, néha fantáziadús történeteket találnak ki a halálból feltámadt emberekről, és kiforgatják és elrontják az evangéliumot, az engeszteléssel vagy a keresztény tanítványsággal és önmegtagadással kapcsolatos tanok gyakorlatilag minden kategóriáját átírva.

De az evangéliumi karizmatikusok (különösen a reformált változat) nem igazán hisznek abban, hogy ma is vannak olyan apostolok, akiknek ugyanaz a tekintélyük, mint az ősegyház apostolainak. Néhányan ugyan használják az apostol kifejezést, de kivétel nélkül ragaszkodnak ahhoz, hogy az általuk ma elismert apostolkodás egy kisebb fajta apostolkodás, mint az a hivatal és ajándék, amely az első században az apostoloké volt.

Most gondoljuk végig, hogy ez az álláspont milyen következményekkel jár: Azzal, hogy az apostolkodás egy kisebb fajta apostolkodás mellett érvelnek, valójában elismerik, hogy az apostolkodás hiteles, eredeti újszövetségi ajándéka (Ef 4,11) megszűnt. Valójában ők maguk is egyfajta szesszacionizmust fogadtak el.

Megjegyzés: Ennek a nézetnek nincs több vagy kevesebb bibliai alapja, mint bármely másfajta szesszacionizmusnak.

Ennek ellenére minden igazi evangéliumi a szesszacionizmus valamelyik formáját vallja. Mindannyian hisszük, hogy a Szentírás kánonja zárt, igaz? Nem hisszük, hogy új ihletett anyaggal kellene kiegészítenünk az Újszövetség kánonját. Ragaszkodunk ahhoz a hithez, amely egyszer és mindenkorra átadtatott a szenteknek (Júdás 3) - Krisztus személyében és apostolainak tanítása által, és az Újszövetségben írásba foglaltatott. Hisszük, hogy a Szentírás, ahogyan az nálunk van, teljes. És akik ezt nem hiszik, azok nem igazán evangéliumiak. Ők szektások és hamis tanítók, akik hozzátennének valamit Isten Igéjéhez.

De vegyük észre: ha elismerjük, hogy a kánon lezárult, és az apostolkodás ajándéka megszűnt, akkor máris elismertük a szesszacionista érvelés lényegét.

Ez azonban még nem minden. A legtöbb vezető „reformált karizmatikus” még ennél is tovább megy. Szabadon elismerik, hogy a ma működő karizmatikus ajándékok mindegyike gyengébb minőségű, mint azok az ajándékok, amelyekről az Újszövetségben olvashatunk.

Wayne Grudem The Gift of Prophecy in the New Testament and Today (Wheaton: Crossway, 1988) című könyvében például - amely valószínűleg a legfontosabb és legbefolyásosabb mű, amelyet a modern prófécia védelmében írtak - Grudem azt írja, hogy „egyetlen felelős karizmatikus sem vallja” azt a nézetet, hogy a prófécia ma tévedhetetlen és tévedhetetlen kinyilatkoztatás Istentől (111. o.). Szerinte a karizmatikusok egy „kisebb fajta prófécia” mellett érvelnek (112.), amely nem áll ugyanazon a szinten, mint az ószövetségi próféták vagy az újszövetségi apostolok ihletett próféciái - és amely még tévedhető is lehet (és nagyon gyakran az is).

Grudem írja,

„a karizmatikus mozgalom minden szekciója szinte egyöntetűen tanúsítja, hogy [a mai] próféciák tisztátalanok, és olyan elemeket fognak tartalmazni, amelyeknek nem szabad engedelmeskedni, vagy amelyekben nem szabad bízni.”

Jack Deere, a dallasi szeminárium egykori professzora, akiből karizmatikus szószóló lett, szintén elismeri Surprised by the Power of the Holy Spirit (Grand Rapids: Zondervan, 1993) című könyvében, hogy nem látott senkit ma csodákat tenni vagy olyan minőségű ajándékokkal rendelkezni, mint az apostoli korszak jelei és csodái. Valójában Deere egész könyvében vehemensen érvel amellett, hogy a modern karizmatikusok nem is állítják, hogy apostoli minőségű ajándékokkal és csodatevő képességekkel rendelkeznek. Deere egyik fő védekezési iránya a karizmatikus mozgalom kritikusaival szemben az, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy a modern karizmatikus ajándékok valójában gyengébb ajándékok, mint az apostoli korszakban rendelkezésre állók, és ezért - állítása szerint - nem kellene őket apostoli mércével mérni.

Ismételjük meg ennek az állításnak a következményeit: Deere és Grudem tulajdonképpen az egész szesszacionista érvelést elismerte. Elismerték, hogy ők maguk is afféle szesszacionisták. Úgy vélik, hogy az igazi apostoli ajándékok és csodák megszűntek, és elismerik, hogy amit ma állítanak, az nem azonos az Újszövetségben leírt karizmákkal.

Más szóval, a modern karizmatikusok már a szesszacionista álláspontra helyezkedtek. Amikor a kérdésben megszorongatják őket, minden őszinte karizmatikus kénytelen elismerni, hogy a ma kapott „ajándékok” gyengébb minőségűek, mint az apostoli korszakban kapott ajándékok.

A mai nyelveken szólók nem beszélnek érthető vagy lefordítható dialektusban, ahogyan az apostolok és követőik tették pünkösdkor. A külföldi missziós mezőkön szolgáló karizmatikusok jellemzően nem képesek csodálatosan hirdetni az evangéliumot hallgatóik nyelvén. A karizmatikus misszionáriusoknak ugyanúgy nyelviskolába kell járniuk, mint bárki másnak.

Ha már minden oldal elismeri, hogy nincsenek olyan modern jel- és csodatevő munkások, akik valóban képesek megismételni az apostoli erőt, akkor nincs tényleges vitánk a szesszacionizmus elvéről, és ezért fölösleges minden olyan eszeveszett követelés, amely a szesszacionizmus bibliai és exegetikai alátámasztására irányul. A nézeteltérésünk igazi lényege csak a mérték kérdésére egyszerűsödik.

Thomas Edgar egy nagyon hasznos könyvében, a Satisfied by the Promise of the Spirit (Grand Rapids: Kregel, 1996) címűben azt írja,

A karizmatikus mozgalom azzal szerzett hitelt és kezdeti elfogadottságot, hogy azt állította, hogy az ő ajándékaik ugyanazok, mint az Apostolok Cselekedeteiben. A legtöbb ember számára ezért ma is hitelesek. Most mégis az egyik elsődleges védekezésük az az állítás, hogy [az ajándékok] nem ugyanazok [mint az Újszövetségben foglaltak.] A tényekkel szembesülve kénytelenek voltak visszavonni eredeti létjogosultságuk alapját. (p. 32)

Ami a bibliai érveket illeti, magában a Szentírásban bőséges bizonyíték van arra, hogy a csodák rendkívüli, ritka események voltak, amelyek általában valamilyen jelentős módon olyan emberekhez kapcsolódtak, akik ihletett és tévedhetetlen kijelentéseket mondtak. A bibliai elbeszélésből nyilvánvaló, hogy a csodák gyakorisága már az apostoli korszak vége előtt is csökkent. A Szentírás szerint a csodák apostoli jelek voltak (2Kor 12:12) , és ezért definíció szerint kifejezetten és egyedülállóan az apostoli korszakra vonatkoztak.

"Continuationists in the Comment Thread by Phil Johnson Tuesday, January 26, 2010" cikke alapján fordítva https://www.gty.org/library/blog/B100126