Van egy jelenet az evangéliumban, amit nem lehet kényelmesen olvasni. Nem azért, mert bonyolult, hanem mert túlságosan is közel jön. A főpap udvara, az éjszaka hidege, egy pislákoló tűz, és Péter, aki melegszik a többiek között. Nem ellenségként áll ott. Nem árulóként. Hanem tanítványként. Olyanként, aki szereti Jézust.

És mégis kimondja: „Nem ismerem azt az embert.”

Ez a történet mindig lerombolja bennem a tökéletesség mítoszát. Azt a csendes elképzelést, hogy a hívő ember már túl van az ilyen mélységeken. Hogy bizonyos bukások „nem történhetnek meg velünk”. Pedig a Szentírás meglepően józan. Pál a Róma 7-ben nem hitetlenként sóhajt fel: „Ó, én nyomorult ember!” A Galata levélben sem kívülállókról ír, amikor a test és a Lélek harcáról beszél.

Az újjászületett szív valóban vágyik az Úrra. De még mindig gyenge testben élünk. Ez a kettő egyszerre igaz.

Péter tragédiája valójában nem az udvarban kezdődik, hanem korábban, a felső szobában. Ott, ahol magabiztosan kijelenti: „Ha mindnyájan el is esnek, én nem.” Ez nem arrogáns gőgnek hangzik. Inkább lelkes hűségnek. Őszinte, meleg, szenvedélyes kijelentés. És mégis veszélyes. Mert az önbizalom nem mindig hangos büszkeség. Néha csak annyi, hogy „én ebben erős vagyok”, „engem ez nem fenyeget”, „én nem esnék el így”.

Jézus figyelmeztette. Névre szólóan. „Simon, Simon… a Sátán kikért titeket.” Nem általános tanítás volt ez, hanem személyes figyelmeztetés. Péter hallotta, de nem vette komolyan. A legtöbb bukás nem ott kezdődik, ahol kimondjuk a tagadást, hanem ott, ahol nem vesszük komolyan az Úr szavát.

A Gecsemáné-kertben Jézus azt mondja: „Vigyázzatok és imádkozzatok.” Péter alszik. Nem valami látványos lázadás történik, csak egy elmulasztott imádság. A lelki éberség hiánya ritkán drámai, mégis csendben előkészíti az esést. Aki nem térdel, az könnyen térdre esik.

Amikor aztán Péter „távolról követi” Jézust, Lukács egyetlen mondattal mindent elmond. Szereti Őt, de nem túl közel. Nem túl láthatóan. Nem túl kockázatosan. A távolság mindig gyengíti a bizonyságtételt. A tűz mellett melegedni kényelmesebb, mint a vádlott mellé állni.

A három tagadás nem egyetlen pillanat gyengesége. Az első talán meglepetésből fakad. A második már tudatosabb. A harmadiknál esküdözik, átkozódik, és minél erősebben próbálja bizonyítani az igazát, annál mélyebbre süllyed. A bűn ritkán marad ott, ahol elkezdődött. Ha az első gyengeséget nem valljuk meg, könnyen fokozódik.

És ekkor megszólal a kakas.

Lukács hozzátesz egy részletet, ami mindent megváltoztat: „Az Úr megfordult és rátekintett Péterre.” Ez a tekintet nem pusztít. Nem aláz meg nyilvánosan. Nem hangos vádbeszéd. Inkább emlékeztet. Emlékeztet arra, amit Jézus korábban mondott. Emlékeztet arra, hogy Péter nem olyan erős, mint gondolta.

Ezután Péter sír.

A valódi megtérés ott kezdődik, ahol az ember már nem magában bízik. Nem mentegetőzik. Nem relativizál. Hanem összetörik. Júdás bűntudata kétségbeeséshez vezetett. Péter bűnbánata visszavezette Krisztushoz.

Mert a történet nem a tagadással ér véget. Korábban Jézus ezt mondta: „Én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” Péter bátorsága elbukott. A vallomása elbukott. De a hite nem. Nem azért, mert ő annyira kitartó volt, hanem mert Krisztus közbenjárt érte.

A feltámadás után, a János 21-ben Jézus nem szemrehányással kezdi. Nem elemzi a bukást. Csak háromszor megkérdezi: „Szeretsz-e engem?” Három tagadás után három szeretetvallás. És aztán: „Legeltesd az én juhaimat.” A bukott tanítványból pásztor lesz. A megingott emberből másokat erősítő apostol.

Később Péter már úgy ír a próbákról, mint amelyek a hit kipróbálását szolgálják, hogy az értékesebb legyen az aranynál (1Pt 1,6–9). Csak az tud így beszélni a tűzről, aki átment rajta.

Ez a történet egyszerre aláz meg és vigasztal. Megaláz, mert megmutatja, hogy képesek vagyunk gyávaságra, hogy nem vagyunk olyan erősek, mint gondoljuk. De vigasztal is, mert azt is megmutatja, hogy a hit nem a mi önfegyelmünkön múlik végső soron, hanem Krisztus megtartó kegyelmén.

Amikor megszólal a kakas az életünkben – egy elrontott döntés, egy elhallgatott bizonyságtétel, egy gyáva kompromisszum után –, a kérdés nem az, hogy tökéletesek voltunk-e? Hanem az, hogy emlékezünk-e az Úr szavára, és visszafordulunk-e hozzá?

Gyengék vagyunk. Ez igaz.
De Krisztus kegyelme erősebb, mint a mi gyávaságunk.

Ő pedig imádkozik értünk,így a hitünk nem fog elbukni!

Végidők: félelemkeltés vagy reménység?

A „végidők” témája egyszerre vonzza és zavarja a keresztyéneket. Van, akit izgalomba hoz, másokat kifejezetten elbizonytalanít. Filmek, YouTube-videók, prófétai idővonalak, aktuálpolitikai megfelelések sokasága veszi körül a kérdést.
De a Biblia nem szenzációt, hanem bizonyosságot akar adni.

A Szentírás soha nem azért beszél a végidőkről, hogy kielégítse a kíváncsiságunkat, hanem hogy megerősítse a hitünket, éberségre hívjon, és Krisztus felé irányítsa a tekintetünket.

„Amikor ezek kezdenek megtörténni, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert közeleg a megváltásotok.” (Lk 21,28)

Mit jelent biblikusan az, hogy „végidők”?

A Biblia szerint a végidők nem kizárólag jövőbeli események, hanem egy korszak megnevezése. A végidők Jézus Krisztus első eljövetelével kezdődtek, és az Ő visszatéréséig tartanak.

Az apostoli tanítás világos:

• Krisztus halála és feltámadása döntő fordulópont

• A Szentlélek kitöltetése a végidők jele

• Az egyház ebben a „köztes időben” él: már megváltva, de még küzdelemben

Ez az időszak egyszerre:

• a kegyelem ideje

• a misszió ideje

• a hit próbájának ideje

A millennium kérdése – mi az az „ezer év”?

A Jelenések könyve 20. fejezete beszél az úgynevezett ezeréves királyságról (millenniumról). Ez a szakasz az egyik legvitatottabb bibliai rész, és különböző értelmezések alakultak ki körülötte.

Fontos megérteni:
- nem azon múlik az üdvösségünk, hogyan értelmezzük a millenniumot
- de sokat elárul arról, hogyan gondolkodunk Krisztus uralmáról, az egyházról és a jövőről

Három fő megközelítés röviden

1. Premillenista nézet

Ezen értelmezés szerint:

• Krisztus visszatér

• ezt követi egy földi, szó szerinti ezeréves királyság

• majd az utolsó ítélet

Ez a nézet hangsúlyozza Isten történelmi beavatkozását és Izrael szerepét, ugyanakkor sokszor erősen időrend-központú.

2. Posztmillenista nézet

E szerint:

• az evangélium fokozatosan áthatja a világot

• kialakul egy „aranykor”

• Krisztus ezután tér vissza

Ez optimista képet fest a történelemről, de nehezen egyeztethető össze a Szentírás által leírt végidőbeli küzdelmekkel.

3. Amillenista nézet

Ezen  felfogás szerint:

• az „ezer év” szimbolikus kifejezés

• Krisztus most uralkodik, mennyei trónján

• a sátán meg van kötözve annyiban, hogy nem akadályozhatja meg az evangélium terjedését

• Krisztus visszatérésekor történik:

  • a feltámadás

  • az ítélet

  • az új ég és új föld

Ez az értelmezés erősen hangsúlyozza:
Krisztus királysága már jelen van, de még nem teljes.

Mi a tét valójában?

Nem az, hogy pontos időrendet rajzoljunk.
A Biblia soha nem erre buzdít.

A valódi kérdések ezek:

• Készen vagyok-e Krisztus visszatérésére?

• Hűséges vagyok-e abban, amit rám bízott?

• Élek-e a kegyelem idejével, amíg még tart?

A végidőkről szóló tanítás nem menekülés a világból, hanem elköteleződés Isten mellett ebben a világban.

Reménység, nem pánik

A Jelenések könyve nem rémkönyv, hanem reménységkönyv.
A vége nem a káosz, hanem:

„Íme, újjáteremtek mindent.” (Jel 21,5)

Bárhogyan is értelmezzük a millennium részleteit, egy dolog biztos:

• Krisztus győz

• a gonosz nem az utolsó szó

• Isten népe nem veszít

Zárógondolat

A végidők üzenete nem az, hogy számolj, hanem hogy bízz.
Nem az, hogy találgass, hanem hogy kitarts.
Nem az, hogy elbújj, hanem hogy tanúskodj.

„Bizony, hamar eljövök.”
„Ámen. Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20)

Sokan keresik ma is Isten hangját. Döntések előtt állunk, bizonytalan helyzetekben vagyunk, és természetes vágyunk, hogy Isten megszólaljon, eligazítson, megerősítsen.
De hogyan szól Isten valójában ma?
És honnan tudhatjuk, hogy amit hallunk vagy érzünk, valóban tőle van?

A Biblia meglepően józan, világos és felszabadító választ ad.

Isten elsődlegesen az Írott Igében szól

A Szentírás tanítása szerint Isten világosan, érthetően és elegendően szól az Igében.
A Biblia nem csupán vallásos gondolatok gyűjteménye, hanem Isten kijelentése, amely tanít, int, megjobbít és nevel.

Az Írás maga mondja, hogy:

„…teljessé teszi az embert, minden jó cselekedetre felkészít.” (2Tim 3,16–17)

Ha ez igaz, akkor a Biblia nem hiányos, nem szorul kiegészítésre, és nem vár új üzenetekre.
Amikor a Biblia szól, Isten szól.

A Szentlélek szerepe: megvilágosítás, nem új kijelentés

Fontos különbséget tenni két dolog között:

• kijelentés – amit Isten már adott (a Szentírásban)

• megvilágosítás – amit a Szentlélek végez bennünk

A Lélek nem új igazságokat közöl, nem „friss üzeneteket” ad, hanem megérteti velünk az Írást, megnyitja az értelmünket, és segít alkalmazni azt az életünkben.

Ez védi meg a hívőt attól, hogy saját érzéseit vagy gondolatait Isten szavával egy szintre emelje.

Miért problémás a „Isten azt mondta nekem” nyelvezet?

Bár sokszor őszinte szándék áll mögötte, ez a kifejezés komoly veszélyeket hordoz:

• összemossa Isten objektív kijelentését az ember szubjektív benyomásaival

• gyengíti a Szentírás tekintélyét

• lelki nyomásgyakorlás vagy manipuláció eszközévé válhat

A Biblia józan figyelmeztetése:

„Csalárdabb a szív mindennél…” (Jer 17,9)

Ezért az érzéseink, benyomásaink vagy belső békességünk nem lehetnek végső mércék.
A mérce mindig az Írás marad.

Hogyan vezet akkor Isten a mindennapi döntésekben?

A bibliai válasz nem misztikus, hanem érett és felelős:

Isten nem súg konkrét döntéseket, hanem bölccsé formál.

• az Ige ismeretén keresztül

• a megújult gondolkodás által (Róm 12,2)

• Krisztushoz formált jellemben

• a Szentlélek által munkált bölcsességben

Ez azt jelenti, hogy a hívő ember nem jeleket vadászik, hanem tanul, mérlegel, imádkozik, és felelősen dönt – Isten Igéjéhez igazodva.

Felszabadító igazság

Ez a szemlélet nem távolít el Istentől, hanem biztonságot ad.
Nem bizonytalanságban hagy, hanem szilárd alapra állít.

Isten nem rejtélyes, nem kiszámíthatatlan, és nem titkos üzenetekben kommunikál.
Világosan, hűségesen és megbízhatóan szól – az Igében.

És ahol az Ige szól, ott Isten szól.

„A te igéd lámpás a lábam előtt, világosság az ösvényemen.” (Zsolt 119,105)

Nem szégyellem az evangéliumot – Reformáció ma

6 Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívő üdvösségére, zsidónak először, de görögnek is. 17 Mert az Isten igaz­sága nyilvánul meg abban hitből hitbe, ahogy meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él. Róma 1,16–17

Október 31-én újra fellobban a reformáció lángja a protestáns szívekben. Nem nosztalgiából, nem történelmi emlékezésként, hanem azért, mert a reformáció nem egy múltbeli esemény, hanem Isten cselekvése, amely ma is szólít. Ugyanaz az evangélium, ugyanaz az igazság, ugyanaz a hit – csak mi vagyunk hajlamosak elfelejteni, milyen hatalmas dologról is van szó.

Pál apostol szavai minden korszakban forradalmiak: „Nem szégyellem az evangéliumot.” Ma, amikor a keresztény hitet gúnyolják, torzítják, vagy épp „modernizálni” próbálják, ez a mondat különösen is kihívó. Az evangélium nem emberi üzenet, hanem Isten ereje – az a hatalom, amely bűnös embereket újjászül, halottakat életre hív, és a sötétségből világosságra vezet.

A reformáció szíve pontosan ez volt: visszatérés az evangélium erejéhez. Nem új vallás született, hanem az ősi, apostoli hit tért vissza a maga tisztaságában. A reformátorok felismerték, hogy az egyház nem az ember igazságát, hanem Isten igazságát kell hogy hirdesse. És ez az igazság nem cselekedetekből, nem hagyományból, nem intézményekből fakad, hanem hitből hitbe – vagyis a hívő ember személyes, élő bizalmából az élő Isten iránt.

Az evangélium középpontja nem mi vagyunk, hanem Krisztus. Ő az, aki magára vette a mi bűnünket, és nekünk ajándékozta az Ő igazságát. Ez a csere, ez a megváltó kegyelem az, amit Pál „Isten igazságának” nevez. Nem mi teszünk jót, hogy Isten elfogadjon – hanem Ő fogad el, hogy végre jót tehessünk.

Ezért ünnepeljük a reformációt. Mert emlékeztet arra, hogy az egyház mindig akkor él meg, amikor az evangéliumot újra komolyan veszi. Ahol Isten Igéjét nem szégyellik, ott új élet fakad. Ahol a hitet nem emberi teljesítményként, hanem Isten ajándékaként értik, ott valóban van remény.

A mai világban sokan szégyellik az evangéliumot – finomítanak rajta, hogy ne legyen bántó, elhallgatják, hogy ne legyen megosztó. De az apostol nem engedett a kísértésnek. Ő tudta: az evangélium nem szégyellnivaló, hanem az egyetlen, ami megmenthet.

A reformáció üzenete ma így hangzik:
– Ne szégyelld az evangéliumot!
– Ne rejtsd el Krisztust!
– Ne engedd, hogy a világ elnémítsa az örömhírt!

Mert „az igaz ember hitből él.” Ez nemcsak teológiai kijelentés, hanem élethívás. Élni hitből – nem látásból, nem a többség véleményéből, nem a világ elvárásaiból, hanem abból, amit Isten kijelentett.

A reformáció lényege nem múlt, hanem jelen.
Nem egy ünnep, hanem felhívás: térj vissza az evangéliumhoz, és élj belőle!

„Azok pedig, akik elfogadták az ő beszédét, megkeresztelkedtek; és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” (ApCsel 2,41)

Pünkösd ünnepe a Szentlélek kiáradását és az egyház születését hirdeti. Egy különleges pillanat, amikor az apostolok bátor igehirdetése nyomán emberek ezrei tértek meg, keresztelkedtek meg, és lettek tagjai egy új közösségnek – az élő Krisztus testének.

Az Apostolok Cselekedetei tanúsága szerint ezek az emberek nem pusztán lelkesedtek egy új tanítás iránt. Nem csupán egyéni élményekről van szó. Hanem egy világos közösségi elköteleződésről: csatlakoztak „hozzájuk” – azaz az apostolokhoz, az első tanítványokhoz, a Krisztusban már hívő közösséghez.

Ez a „hozzájuk csatlakozás” ma is aktuális. Bár az Újszövetség nem használja a mai értelemben vett „egyház-tagság” kifejezést, a pünkösdi események világosan mutatják: a Krisztusba vetett hit nem magányos út. A megváltott ember Krisztus testének tagjává válik. Az egyházban él – közösségben, elköteleződéssel, felelősséggel és szeretettel.

Pásztor és nyáj – nem lehet egymás nélkül

Pál apostol az efezusi presbitereket így inti: „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, amelybe a Szentlélek tett titeket felvigyázókká...” (ApCsel 20,28) A pásztorlás csak akkor lehetséges, ha a pásztor ismeri a nyájat, és a nyáj is ismeri pásztorát. Ezért az első gyülekezetek igyekeztek számon tartani tagjaikat – nem adminisztrációs kényszerből, hanem szeretetből. Hogy tudják, kikért felelősek. Hogy megvédjék azokat, akiket az Úr rájuk bízott.

Ez a védelem nem véletlen. Már az első időkben is megjelentek tévtanítók, romboló erők, akik zavart és szakadást okoztak. Ezért az egyház figyelt arra, hogy hiteles emberek jöjjenek közéjük. Ajánlólevelek, személyes ajánlások – mint Apollós vagy Fébé esetében – segítették a testvérek közötti bizalmat.

Pünkösd öröksége: hívő közösség és elköteleződés

Pünkösd ma is erre hív bennünket: hogy ne magányos keresztényként éljünk, hanem testvérként, közösségben. Hogy ne sodródjunk egyik helyről a másikra, hanem gyökerezzünk meg. Hogy ne csak fogyasztói, hanem felelős, szolgáló tagjai legyünk gyülekezetünknek.

A Szentlélek nem csak megtérésre indít. Hanem közösséget épít. Azt akarja, hogy Krisztus menyasszonya – az egyház – tiszta, hűséges és egységes legyen. Ezt ma is csak úgy tudjuk megélni, ha komolyan vesszük: egy közösséghez tartozni ajándék, de felelősség is. A mai világ individualizmusában ez pünkösd egyik prófétai üzenete: nem elég hinni – tartozni is kell.

Hála és ima a gyülekezetért

Ezért adunk hálát mi is a Komáromi Evangélikus Gyülekezetben – a Szentlélekért, aki ma is hív, formál és egyesít bennünket. Imádkozunk azokért, akik még keresik a helyüket, hogy megtalálják azt Krisztus testében. És kérjük Istent, hogy gyülekezetünk ma is olyan otthon lehessen, mint amilyen az első jeruzsálemi gyülekezet volt – befogadó, elkötelezett és élő.

Pünkösd a közösség születésének ünnepe. Legyünk benne mi is teljes szívvel, testben és lélekben.

Áldott Pünkösdöt kívánok mindenkinek!

Kedves Testvéreim, Barátaim, Olvasóim!

A Húsvét fényében járunk még, de már a Pünkösd szele is megérintette a lelkünket. Az egyházi év egyik „csendes” ünnepe közeleg – legalábbis sokszor így érezzük: a mennybemenetel napja. Talán azért tűnik kevésbé látványosnak, mert nem tartunk nagy misztériumdrámákat róla, nincs hozzá ikonikus zene vagy ünnepi menü. De lehet, hogy éppen azért van szükségünk erre az ünnepre, mert megtanít újra a lényegre figyelni.

Az Apostolok Cselekedeteinek könyvének első fejezetéből szól ma hozzánk Isten Igéje. A tanítványok kérdése mélyen emberi:
„Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?”
Őszintén: hányszor tesszük fel mi is ezt a kérdést más formában?
– Mikor lesz végre rend az országban?
– Mikor szűnik meg a háború, az infláció, a betegség, a családi feszültség?
– Mikor áll helyre az, amit mi Isten országának gondolunk?

Jézus válasza nem elutasító, de helyreigazító:
„Nem a ti dolgotok...”
Ez elsőre lehangolhatna bennünket, de valójában felszabadító üzenet. Nem a mi dolgunk az idők és alkalmak ismerete – de van dolgunk!
„Erőt kaptok... és tanúim lesztek!”

Ez a mennybemenetel ajándéka: Jézus nem tűnik el a világból, csak másképpen lesz jelen. Most már nem testi szemmel, hanem Lelke által munkálkodik bennünk. Elmegy, hogy helyet készítsen – de itt marad, hogy tanúivá formáljon.

A tanítványok még mindig az eget nézik, döbbenten, tanácstalanul. És ekkor hangzik el a kérdés, amely ma is szíven üt:
„Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?”
Nem az ég felé nézés a probléma – hanem ha csak oda nézünk. Aki mennybe ment, az vissza is jön – addig viszont van küldetésünk. Nem nézelődni hívtak minket, hanem tanúságot tenni: Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, sőt a föld végső határáig.

Kedves barátom, ne engedd, hogy a pillanat csodája megbénítson. Ne csak felfelé nézz – nézz körül is! Kik azok, akiket rád bízott Isten a tanúságtétellel? Hol a te Jeruzsálemed, Júdeád, Samáriád?

Az első tanítványok hazamentek Jeruzsálembe. Nem egyből indult a világmisszió. Előbb imádkoztak, vártak, együtt voltak – és megkapták a Szentlelket.

Talán nekünk is ez a következő lépés: nem az, hogy minden kérdésre választ találjunk, hanem hogy engedjük, hogy a Lélek felkészítsen. Mert csak a Lélek által tudjuk betölteni Jézus küldetését.

Áldott mennybemenetel ünnepét kívánom mindnyájatoknak!
Maradjunk tanítványként az úton – akik nemcsak néznek, hanem indulnak is Krisztussal!

Egyházfegyelem és elszámoltathatóság – Mit tanít nekünk a Pintér Béla-ügy?

Az elmúlt napokban a magyar keresztény közösség figyelmét egy fájdalmas és megrázó eset kötötte le: Pintér Béla, az egyik legismertebb hazai keresztény könnyűzenei szolgáló több áldozat tanúsága szerint hosszú éveken át visszaélt lelki és hatalmi befolyásával. A vádak mélysége és az érintettek fájdalma megrendítő – és közben nyilvánvalóvá teszi, mennyire égető szükségünk van az egyházon belüli felelősségre vonhatóságra, átláthatóságra és egészséges egyházfegyelemre.

Nem bűnbakkeresés, hanem igazság és gyógyulás

Keresztényként nem az a küldetésünk, hogy gyors ítélkezéssel elhatárolódjunk valakitől, vagy a világ felé egy „tökéletes közösség” képét próbáljuk fenntartani. Ellenkezőleg: az evangélium lényege, hogy a bűn megnevezhető, a bűnös felelősségre vonható, és hogy Isten kegyelme nem olcsó felmentés, hanem az igazságon keresztül vezető út a megtéréshez és helyreálláshoz.

Mi az egyházfegyelem?

Az egyházfegyelem nem büntetőmechanizmus, hanem a szeretet eszköze. Az Újszövetségben Jézus maga tanítja (Mt 18,15–17), hogy hogyan kell testvériesen, de határozottan kezelni a bűnt a közösségben. Pál apostol pedig újra meg újra hangsúlyozza a gyülekezeteknek: a bűn nem maradhat következmények nélkül (1Kor 5; Gal 6,1; 1Tim 5,19–20). Az egyházfegyelem célja nem a megszégyenítés, hanem a megtérés, és a gyülekezet védelme – különösen a kiszolgáltatottak, fiatalok, lelki gondozásban részesülők védelme.

Hol hibázunk mi, keresztény közösségek?

A mostani ügy figyelmeztet: hajlamosak vagyunk túlzottan megbízni karizmatikus vezetőkben, és a sikert, a népszerűséget, a „gyümölcsözőséget” a jellem elé helyezni. Előfordul, hogy nem kérdezünk, nem figyelünk a figyelmeztető jelekre, vagy nem vesszük elég komolyan az áldozatok szavát. Az is megtörténhet, hogy félünk felelősségre vonni a „saját embereinket”, nehogy botrány legyen. Pedig az igazi botrány éppen az, ha elmarad az igazságtétel.

Elszámoltathatóság: mindannyiunk felelőssége

Egy egészséges gyülekezet vagy szolgálat jellemzője, hogy senki sem mozoghat „ellenőrizhetetlen zónában”. Az elszámoltathatóság nem bizalmatlanság jele, hanem a testvéri szeretet kultúrája, ahol felelős vezetés, tanácsadás és ellenőrzés együtt munkálja a tisztaságot és a hitelességet.

Pintér Béla esete fájdalmas emlékeztető arra, hogy nem elég jól szolgálni – Jézusnak tetszően kell élni. A szolgálat sosem ment fel a jellemfejlődés, a bűnbánat és a közösségi elszámoltathatóság alól. A zenei szolgálat gyümölcsei sem takarhatják el azokat a sebeket, amelyeket áldozatok hordoznak – különösen, ha azok évekig ki sem mondódhattak.

Hogyan tovább?

Most nem a vádaskodás ideje van, hanem a megvizsgálásé, az imádságé és a megtisztulásé. A gyülekezeteknek ki kell dolgozniuk:

• Transzparens működési elveket a szolgálatok és szolgálók ellenőrzésére.

• Biztonságos tereket az áldozatoknak a meghallgatásra és lelki segítségre.

• Valódi elszámoltathatósági rendszereket vezetők számára – akár más felekezetekkel közösen is.

Végezetül

Ez az eset lehetne csak egy botrány a sok közül – de lehet egy új kezdet is. Egy olyan megtisztulási folyamat kezdete, amelyben komolyan vesszük, hogy Isten népe vagyunk, nem a magunké, hanem Krisztuséi. Ahol újra felragyoghat a hitelesség, az irgalom és az igazságosság egysége.

„Mert itt az idő, hogy elkezdődjék az ítélet az Isten házán…” (1Pt 4,17)

Isten adjon ehhez bátorságot, alázatot és megújulást.

Isten utálja a válást.

Gyűlöli, mert mindig hűtlenséggel jár a házasság ünnepélyes szövetségéhez, amelyet két partner kötött előtte, és mert káros következményekkel jár ezekre a partnerekre és gyermekeikre nézve (Mal 2:14-16). A Szentírásban a válás csak az ember bűne miatt megengedett. Mivel a válás csak az ember bűnének engedménye, és nem része Isten eredeti tervének a házasságra vonatkozóan, minden hívőnek Istenhez hasonlóan gyűlölnie kell a válást, és csak akkor kell azt követnie, ha nincs más megoldás. Isten segítségével egy házasság túlélheti a legsúlyosabb bűnöket is.

A Máté 19:3-9-ben Krisztus világosan tanítja, hogy a válás az ember bűnéhez való alkalmazkodás, amely sérti Isten eredeti szándékát a házassági kötelék bensőséges egységére és állandóságára vonatkozóan (1Mózes 2:24). Azt tanította, hogy Isten törvénye csak a „szív keménysége” miatt engedi meg a válást (Mt 19:8). A törvényes válás engedmény volt a hűséges partner számára a bűnös partner szexuális bűne vagy elhagyása miatt, így a hűséges partner többé nem kötődött a házassághoz (Mt 5:32; 19:9; 1Kor 7:12-15). Bár Jézus azt mondta, hogy a válás bizonyos helyzetekben megengedett, nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a beszédében elsősorban azt akarta helyreigazítani a zsidók azon elképzelését, hogy „bármilyen okból” elválhatnak egymástól (Mt 19:3), és megmutatni nekik, milyen súlyos dolog a bűnös válás követése. Ezért a hívőnek soha nem szabad a válást fontolóra vennie, kivéve különleges körülmények között (lásd a következő szakaszt), és még ilyen körülmények között is csak vonakodva szabad azt megtenni, mert nincs más lehetőség.

A válás indokai

A válás egyetlen újszövetségi indoka a szexuális bűn vagy a hitetlen általi elhagyás. Az elsőt Jézus a görög porneia szó használatában találjuk (Mt 5:32; 19:9). Ez egy általános kifejezés, amely magában foglalja az olyan szexuális bűnöket, mint a házasságtörés, a homoszexualitás, a bestialitás és a vérfertőzés. Amikor az egyik partner szexuális bűnnel megsérti a házasság egységét és intimitását - és elhagyja szövetségi kötelezettségét -, a hűséges partner rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Miután minden eszközt kimerítettek annak érdekében, hogy a vétkes partnert megtérésre bírják, a Biblia megengedi a hűséges partner számára a válás általi feloldozást (Mt 5:32; 1Kor 7:15).
A válás engedélyezésének második oka az az eset, amikor a hitetlen társ nem kíván együtt élni hívő házastársával (1Kor 7:12-15). Mivel „Isten békességre hívott el minket” (15. v.), a válás megengedett, és ilyen helyzetekben előnyösebb is lehet. Ha egy hitetlen ember el akarja hagyni a házasságot, az, hogy megpróbáljuk őt a házasságban tartani, csak még nagyobb feszültséget és konfliktust okozhat. Továbbá, ha a hitetlen végleg elhagyja a házastársi kapcsolatot, de nem hajlandó beadni a válókeresetet, talán életmódja, felelőtlensége miatt, vagy azért, hogy elkerülje a pénzbeli kötelezettségeket, akkor a hívő lehetetlen helyzetbe kerül, mivel jogi és erkölcsi kötelezettségei vannak, amelyeket nem tud teljesíteni. Mivel „a testvér ilyenkor nincs rabságban” (1Kor 7:15), és ezért már nem köteles a házasságban maradni, a hívő beadhatja a válókeresetet anélkül, hogy Isten nemtetszésétől kellene tartania.

Az újraházasodás lehetősége

Az újraházasodás csak akkor megengedett a hűséges partner számára, ha a válás bibliai alapon történt. Valójában a bibliai válás célja, hogy világossá tegye, hogy a hűséges partner szabadon újraházasodhat, de csak az Úrban (Róm 7:1-3; 1Kor 7:39). Azok, akik bármilyen más okból elválnak, vétkeztek Isten és a házastársuk ellen, és számukra az, hogy mással házasodnak, „házasságtörés” (Márk 10:11-12). Ezért mondja Pál, hogy a hívő nő, aki bűnös módon elválik, „maradjon hajadon, vagy pedig béküljön ki a férjével” (1Kor 7:10-11). Ha a nő megbánja a bibliaellenes válás bűnét, akkor a bűnbánat igazi gyümölcse az lenne, hogy kibékülést keres a volt férjével (Máté 5:23-24). Ugyanez igaz arra a férfira is, aki bibliaellenesen válik el (1Kor 7:11). Az ilyen ember csak akkor házasodhatna újra mással, ha a korábbi házastárs újra férjhez megy, hitetlennek bizonyul, vagy meghal, és ezekben az esetekben a megbékélés már nem lehetséges.
A Biblia figyelmeztető szavakat is ad mindazoknak, akik egy elvált emberrel való házasságot fontolgatnak. Ha a válás nem bibliai alapon történt, és még mindig fennáll a kibékülés felelőssége, akkor az, aki feleségül veszi az elváltat, házasságtörőnek minősül (Márk 10:12).

Az egyház szerepe

Azok a hívők, akik nem bibliai alapon követik a válást, egyházfegyelem alá tartoznak, mert nyíltan elutasítják Isten Igéjét. Aki nem biblikus válást szerez, és újraházasodik, az házasságtörésben bűnös, mivel Isten nem engedélyezte az eredeti válást (Máté 5:32; Márk 10:11-12). Ez a személy a Máté 18:15-17-ben leírt egyházfegyelmi lépéseknek van alávetve. Ha egy magát kereszténynek valló személy megszegi a házassági szövetséget, és nem hajlandó megbánni az egyházfegyelmi eljárás során, a Szentírás azt az utasítást adja, hogy az illetőt ki kell zárni az egyházból, és hitetlennek kell tekinteni (17. v.). Ha a fegyelmezés eredményeként az engedetlen házastársat ilyen módon „kitaszítottá” vagy hitetlenné minősítik át, a hűséges házastárs szabadon elválhat a válásra vonatkozó rendelkezés szerint, ahogyan az 1Korinthus 7:15 szerint a hitetlen távozó házastárs esetében is történik. Az ilyen válás előtt azonban ésszerű időt kell hagyni arra a lehetőségre, hogy a hűtlen házastárs a fegyelmezés miatt visszatérjen.
A helyi gyülekezet vezetőségének segítenie kell az elvált egyedülálló hívőknek is abban, hogy biblikusan megértsék helyzetüket, különösen olyan esetekben, amikor a bibliai tanítás megfelelő alkalmazása nem tűnik egyértelműnek. Például a gyülekezet vezetőségének időnként el kell döntenie, hogy az egyik vagy mindkét volt partner jogosan tekinthető-e „hívőnek” a múltbeli válásuk idején, mert ez befolyásolja a bibliai elvek alkalmazását a jelenlegi helyzetükre (1Kor 7:17-24). Továbbá, mivel az emberek gyakran átkerülnek más gyülekezetekbe vagy más gyülekezetekből, és sok ilyen gyülekezet nem gyakorol gyülekezeti fegyelmet, szükségessé válhat, hogy a vezetőség eldöntse, hogy a tag elhidegült vagy volt házastársa jelenleg kereszténynek tekinthető-e, vagy hitetlennek kell-e tekinteni a folyamatos engedetlenség miatt. Ez bizonyos esetekben ismét a bibliai elvek alkalmazását befolyásolná (1Kor 7:15; 2Kor 6:14).

A megtérés előtti válás

Az 1Korinthus 7:20-27 szerint az üdvösségben nincs semmi olyan, ami egy bizonyos társadalmi vagy családi állapotot követelne meg. Pál apostol ezért arra utasítja a hívőket, hogy ismerjék el, hogy Isten gondviseléssel engedi meg azokat a körülményeket, amelyekben Krisztushoz való csatlakozásukkor találják magukat. Ha elhívást kaptak, amíg házasok voltak, akkor nem kell válást kérniük (még akkor sem, ha a válás bibliai alapon megengedett). Ha elhívást kaptak, miközben elváltak, és nem tudnak kibékülni korábbi házastársukkal, mert az hitetlen vagy újraházasodott, akkor szabadon megmaradhatnak egyedülállónak, vagy újraházasodhatnak egy másik hívővel (1Kor 7:39; 2Kor 6:14).

Bűnbánat és megbocsátás

Azokban az esetekben, amikor a válás nem bibliai alapon történt, és a bűnös partner később megbánja bűneit, Isten kegyelme a bűnbánat pillanatában érvényesül. Az igazi bűnbánat jele az 1Korinthus 7:10-11 megvalósításának vágya, ami magában foglalja a hajlandóságot a volt házastárssal való megbékélésre, ha ez lehetséges. Ha azonban a megbékélés nem lehetséges, mert a volt házastárs hitetlen vagy újraházasodott, akkor a megbocsátott hívő a gyülekezet vezetőségének gondos útmutatása és tanácsa mellett egy másik kapcsolatot folytathat.
Azokban az esetekben, amikor egy hívő nem bibliai alapon kapott válást, és újraházasodott, mindaddig bűnös a házasságtörés bűnében, amíg ezt a bűnt meg nem vallja (Márk 10:11-12). Isten ezt a bűnt azonnal megbocsátja, ha bűnbánatra kerül sor, és a Szentírás semmi másra nem utal. Ettől kezdve a hívőnek folytatnia kell a jelenlegi házasságát.

„Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret, és hálákat adván, megtöré, és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” (Máté 26,26)

Ó, mily mélységes csoda ez! A világ bölcsei nem értik, a filozófusok megütköznek rajta, a gőgös értelem pedig képtelen megragadni. De a hívő szív alázattal borul le e szent titok előtt, és örömmel mondja: „Ámen, Uram Jézus! Úgy van, amint mondod!”

E napon, nagycsütörtökön, emlékezünk arra az estére, amikor a mi Urunk, az Isten Báránya, az Ő szenvedése előtt, szeretetének legmélyebb zálogát adta övéinek: önmagát, kenyérben és borban. Nem csak jelképet, nem csak emléket, hanem valóságot – testét és vérét a bűnök bocsánatára.

A szövetség vére

„Ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26,28)

Íme, itt teljesedik be az, amit az Úr Mózes által előre hirdetett: „Ez a szövetség vére, amelyet az Úr veletek kötött.” (2Móz 24,8) De nem többé bikák és bakok vére – hanem az Isten Fia vére, aki örök szövetséget szerzett azoknak, akik hisznek Őbenne.

Ó, te ember, ne vedd ezt könnyen! Mert a kereszten kiontott vér nem játék, nem hasonlat, hanem megváltásod ára. Ez a vér békít ki téged Istennel. Ez a vér mossa le bűneidet. Ez a vér nyit utat az Atya trónjához. Ez a vér az örök élet záloga.

Nem emberi szó, hanem Krisztus szava

Lutherrel együtt kiáltom: ha az Úr Jézus mondja, hogy „Ez az én testem”, akkor ez az Ő teste – nem úgy, ahogy az emberi ész gondolja, hanem ahogy az Ő isteni szava munkálja. Mert ahol Isten igéje van, ott van az igazság. Nem ember változtatja a kenyeret testté, hanem Isten szava teszi azzá.

Az Úr asztala nem azoknak való, akik magukat méltónak tartják, hanem azoknak, akik éheznek és szomjaznak az igazságra. Akik sírnak bűneik miatt, és kegyelmet keresnek. Akik hiszik, hogy az Úr ígérete igaz, és az Ő szava nem hazudik.

A jövő reménysége

„Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában.” (Máté 26,29)

Nemcsak múlt és jelen van itt, hanem jövő is. A szent vacsora nem csupán emlékezés és jelenlét, hanem ígéret is: eljön a nap, amikor a Bárány menyegzőjén, az örök lakomán, együtt ülhetünk vele az asztalnál. Ott nem lesz többé halál, bűn, fájdalom, sem könny. Ott a pohár örömre telik meg, és a kenyér örök életet ad.

Most pedig, míg e világ tart, énekeljük a dicséretet, mint a tanítványok az Olajfák hegyére menvén. Mert bár az éjszaka közelít, a hajnal már felragyogott a kereszten.

Soli Deo Gloria!

A Házasság Hete és az isteni szövetség szépsége

Minden év februárjában a Házasság Hete alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk a házasság jelentőségéről, szerepéről és isteni rendeltetéséről. Keresztényként különösen fontos számunkra, hogy ne csupán társadalmi vagy érzelmi szempontból vizsgáljuk a házasságot, hanem Isten kijelentése alapján értsük meg annak valódi értelmét és célját. A biblikus házasság nem csupán egy szerződés két ember között, hanem egy szent szövetség, amely Isten tervének része.

Isten terve a házasságról
A házasság intézménye nem emberi találmány, hanem Isten ajándéka. A Teremtés könyvében olvassuk: „Nem jó az embernek egyedül lenni; alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz 2,18) Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, és házasságra hívta őket, hogy egységben éljenek, kiegészítsék egymást, és együtt dicsőítsék Őt. A bibliai házasság tehát nem csupán egy romantikus kapcsolat, hanem egy mély, elkötelezett szövetség, amely az isteni szeretet és hűség mintájára épül.

A biblikus házasság jellemzői
1. Isten-központúság – A biblikus házasság alapja Krisztus. Amikor a házastársak az Urat helyezik a középpontba, kapcsolatuk erősödik és elmélyül.
2. Elkötelezettség és hűség – A házasság nem csupán egy emberi egyezség, hanem életre szóló elköteleződés. Jézus maga is azt tanította: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Máté 19,6)
3. Önfeláldozó szeretet – Pál apostol így ír az Efézusi levélben: „Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (Ef 5,25) A biblikus házasságban a szeretet nem csupán érzelem, hanem cselekvő önátadás.
4. Tisztelet és egység – A férj és a feleség nem vetélytársak, hanem egymás társai és segítői. A házasság akkor működik jól, ha mindketten tisztelik és támogatják egymást.
5. Családi szerepek betöltése – A gyermeknevelés és a hit átadása is a biblikus házasság fontos része. A keresztény házasság a következő generáció számára is példát mutat.

Hogyan népszerűsítsük a biblikus házasságot?
A mai társadalom sokféle nézetet képvisel a házasságról, és gyakran elfeledkezik annak isteni eredetéről. Ezért fontos, hogy a keresztény közösségek hangsúlyozzák a bibliai házasság értékeit. Néhány gyakorlati lépés:
- Házassági szemináriumok és lelkigyakorlatok szervezése – A gyülekezetek támogathatják a házaspárokat biblikus alapú tanításokkal és közös programokkal.
- Tanúságtételek megosztása – Megerősítheti a házasságokban élőket, ha másoktól hallanak arról, hogyan munkálkodik Isten a kapcsolatukban.
- Fiatalok felkészítése – A biblikus házasság népszerűsítése nem csupán a házasoknak szól; fontos, hogy a fiatalok is megismerjék Isten tervét.
- Imádság a házasságokért – Az egyház közössége imádkozzon a házaspárokért, hogy Isten áldása és vezetése kísérje őket.

A Házasság Hete remek alkalom arra, hogy újra felfedezzük és megerősítsük a biblikus házasság értékeit. Isten ajándékként adta a házasságot, és azt akarja, hogy benne örömöt, szeretetet és szentséget találjunk. Hordozzuk ezt az üzenetet, és mutassuk meg a világnak, hogy a biblikus házasság nem csupán egy hagyomány, hanem Isten tökéletes terve az ember számára.